Egy élet breviáriuma - Dáné Tiborról
Egyik tanárom mesélte, hogy apósát, a közismert történészt, nem lehetett kiszólítani az írógép mögül. Annak már a kopogása is külön világot teremtett, s ha ehhez még hozzávesszük az öregúr eredendő szórakozottságát, akkor megértjük, miért kellett Andris bácsira valósággal rákiáltani, mire ő megijedt, és egy pillanatra odafigyelt arra, aki megszólította.
Valahogy így képzelem el Dáné Tibort is. Hosszú ideig csupán történetekből ismertem, évfolyamtársam, Dáné Szilárd jóvoltából, aki az egyetemi évek alatt nála lakott, s aki mindössze névrokona volt. Rendtartó székely fiú lévén (Bágyról, Székelyudvarhely mellől származik), alaposan beszámolt a roskadozó könyvespolcokról és egy olyan emberről, aki mintha a régi jó udvarházakból került volna a Tordai út mellé.
Jóval később, amikor A gálánskor breviáriuma megjelent, én mutattam be a könyvet, és az előzetes arckép nem csalt meg. Magasnak látszó, fehér hajú úr ült mellettem, akinek jó svádája és finom humora volt. Olyan benyomást tett, mint Hegedüs Géza: rendkívül művelt, elegáns emberét, aki a műveltségét és a tehetségét együtt használja. Nem azok közé az írók közé tartozott, mint Balzac, aki Rilke egyik levele szerint, ha a világ üresnek teremtődik, ő benépesítette volna, hanem azok közé, mint Umberto Eco: szüksége volt a műveltség ihletésére, hogy tehetsége mozgásba lendüljön.
Ifjúsági regényei (Athá-Rá, a fáraó írnoka, 1958 vagy A varázsvessző lovagja, 1978) ugyanolyan ékesen bizonyítják ezt, mint A gálánskor breviáriuma (2005). Látszik, hogy semmit sem „most” olvasott, műveltsége szerves és eleven, nemcsak raktároz, hanem viszonyul is. Fantáziával és arányérzékkel is bírta ezeket a kalandokat, s a romániai magyar irodalom sok szép könyvét hagyta ránk így.
A varázsvessző lovagja bizonyítja feltétlen kolozsváriságát is: Hója erdő, Donát szobor, Boldog utca, Kővári-telep. És mintha a nagyapámat hallanám, amikor Schraff Adolf műhelyét és életét leírja, annyi német származású, monarchiás szó van a nyelvében: „beriglizett”, „valcoló”, „herberg” stb. Akkoriban, 1978-ban, amikor a megjelenés helyét úgy tüntették fel, „Kolozsvár-Napoca”, bizonyára némi civil kurázsi is kellett ezek használatához, akárcsak ehhez a bekezdéshez: „Schraff úr, a barátom máskülönben 1914. július 28-án született. Éppen azon az emlékezetes napon, amelynek reggelén Ferenc Jóska ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy ő aztán mindent meggondolt és mindent megfontolt; tehát: bele, hinájn, fiúk! Ami – a közismert eredménnyel – meg is történt…” Tudta az akkori olvasó, mit kell ebből kiolvasni…
Feltétlen kolozsvári volt, és feltétlen erdélyi: abban a kultúrszemléletben nevelkedett, amely szerint egy tehetséggel megáldott embernek feladata van, s tálentumait nem tékozolhatja el. Éppen ezért írt az említett ifjúsági könyvek mellett tudományos-fantasztikus regényt (A Tau Ceti hívójele, 1968), sőt, krimit (Akinek nincs árnyéka. A cheddingtoni postavonat-rablás regénye, 1970); előszóval és jegyzetekkel látta el Marco Polo utazásait és Kolumbusz hajónaplóját a Kriterion Téka sorozatában (1986, illetve 1988); Apáczairól két könyvet publikált (1999, 2003); Elhull a virág címen elemezte Szendrey Júlia alakját (2001); A Tatár-hágó előtere. Láttamtánc. Kesergő kitagadott katonákért című önéletrajzának két kötete készült el.
Transzszilván alkotó volt tehát, aki úgy érezte, felelősséggel tartozik a közösségért, s azt a lehető legmagasabb színvonalon kell szolgálnia, és a lehető legtöbb irányból. Ezért alkalomadtán küzdeni is kellett, s ő attól sem riadt vissza: emlékszem egy meglehetősen éles vitájára Pillich Lászlóval a Szabadság hasábjain. Az ember akkor is vív, amikor már semmi értelme a harcnak, egyszerűen, mert az intellektuális tisztessége úgy kívánja – mennyivel inkább akkor, amikor még azt hiszi, hogy van!
1923-ban született, zsigereiben az első világháború történeteivel; megélte a második világháborút és mindazt, ami az után következett. Katonáskodása során bizonyára megértette, milyen rövid és esetleges az emberi élet, ami két irányba viheti el a személyiséget: a cinizmus vagy a vállalás felé. Az ő neveltetésével s a történelem alakulása miatt csak az utóbbi mellett dönthetett – nem volt könnyű cinikusnak lenni egy diktatúra szorításában s egy kisebbség tagjaként.
Erdélyiségéhez tartozik fordítói munkássága is. Vernét is fordított, méghozzá a nagyon fantáziadús A Barsac-expedíció különös történetét (1978), ebből a szempontból azonban fontosabbak román fordításai, különösen a népmesék és a román ifjúsági próza tolmácsolásai (ez utóbbiak a Farkasűző furulya című válogatásban jelentek meg, 1973-ban).
Egyfajta polihisztor volt, aki nyilván jogi, közgazdasági és pedagógiai tanulmányainak is jó hasznát vette, s akinek 1989 előtt nem kellett azon gondolkodnia, vajon kíváncsi-e bárki is arra, amit ír. Ez a magabiztosság a forradalom után megrepedezett, ám a neveltetés és a szocializáció lendkereke hajtotta tovább. Az, hogy „élete utolsó percéig dolgozott”, nagy közhely, de legalább ugyanolyan mértékű vigasz is egyben. 2006-ban halt meg, s ha van olyan, hogy szigorú boldogság, azt hiszem, ő éppen abban élt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.