Nekimenni a Yellowstone-nak
Éveken át alkoholista voltam: valamiféle végtelenített versírásba menekültem.
Nem tudnám megmondani, hogy mi elől, bár sejtéseim vannak azért. A gyerekkorommal viaskodom és a szüleimmel, azt próbálom megérteni, miért kellett egy szeretetnélküli családban felnőnöm. A viaskodás további oka lehet, hogy a szeretetlenség következtében mintha nem tudnám, milyen a szeretet, s nem lennék biztos abban sem, hogy van szívem.
Könczey Elemér karikatúrája
Akárhogy is, naponta verset, egyre több verset írtam a Facebookra, egész elméletet gyártottam ehhez, és nem hallgattam a jó szóra, noha időnként igazán igazi baráttól érkezett, aki soha nem vert át, soha nem irigykedett, sőt, még akkor sem sértődött meg, amikor megtehette volna. Általában diszkrét ember, de ebben az esetben talán elviseli, hogy megnevezzem, hiszen meg akarom köszönni neki: Balázs Imre Józsefnek.
Noha ő tulajdonképpen nem is ezt mondta, talán ezért sem legyintettem — inkább azt mondta, ha jól emlékszem, hogy semmi baj nincs a versírással, amíg nem képzelem többnek, mint ami. Az önvizsgálatra és az érettségre intett inkább, de mindig nagyon parabolikusan, mint valami vöröslő Jézus.
Szenvedélybeteg voltam tehát, s a múlt időt itt a menekült alkoholisták tudásával használom, akik tisztában vannak vele, hogy bármikor visszaeshetnek. A bennem levő feszültségek ellen ezt a mindennapi balzsamot használtam, s most jó jelnek tartom, hogy némileg ritkult a hozamom: sokkal kevesebb verset írok egyenesen a Facebooknak — hogy továbbra is mindent megosztok, az más.
A balzsam persze méreg volt, ezért nézek vissza magamra úgy, mint valami szenvedélybetegre. Az az elkeserítő természet vagyok, akinek szüksége van a valóságra, hogy megértsen egy problémát. Hiába minden tanács, amíg neki nem rontok annak, ami vár rám ott valahol az élet Yellowstone-jában. Akkor is vergődöm esetleg, de még sokkal jobban, mert céltalanabbul és értetlenebbül addig, amíg nem értem, mitől kellene óvakodnom.
A Facebook olyan volt nekem, mint egy korábban nem érzett íz. Mint a szenvedélybetegek általában, én is elmagyaráztam magamnak, hogy miért kell verset írni naponta, s azonmód megosztani, mintha az online kék tenger a füzetem lenne. Elmagyaráztam azt is, hogy nem ártok sem magamnak, sem másnak: a tagadás fázisában üldögéltem.
Nem tudom, a költészetnek általában véve mit ártottam, valószínűleg semmit. Magamnak ártottam, amennyiben azt képzeltem, hogy ez megoldja a problémáimat, s az őszinteségből valamiféle fegyvert készítettem, fegyvert és szelepet, ahol majd távoznak a feszültségeim. Bizonyára távoztak is, a probléma mégsem távozott.
Antal Ildikót is meg kell említenem. Ha ő nem ír rám, hogy a jogsibajaim belőlem erednek, ma is úgy élnék, mint korábban. De nemcsak rám írt, hanem végtelen érzékenységgel és nagyvonalúsággal kezelt is hónapokig, amíg valahogy el nem szakadtam a gondjaimtól.
Ez azonban nem teljes gyógyulás. Már kint vagyok a lávából, de még a vulkánon. Már belátom, mennyi szomorúságnak kellett felgyülemlenie édesanyámban, hogy olyanná váljon, amilyenné vált, s hogy az, ahogyan élt, inkább a tragédiája, mint a bűne. Ettől még fortyog bennem sok minden, de már nem érzem lehetetlennek, hogy elsimulok egyszer.
A szeretteim iránti szeretettel is így voltam, kivéve talán a lányomat. Nem tudtam jól szeretni, amíg rá nem irányították a figyelmemet arra, hogy talán nincs is jó szeretet, legalábbis leírása nincsen, képlete. Nem menekülés sem az, hogy olyan családmodelleket követsz, amelyekről azt hiszed, hogy a szüleid vágyai közé tartoznak, sem az, hogy minden elől elzárkózol, és elfalazod magad.
Hiába, a megoldás ebben az esetben is az, hogy nekironts a problémának, lesz, ami lesz. Vállald az életed, ahogy kanyarog, nem törődve a saját fájdalmaiddal — s ez, sajnos, azt jelenti, hogy olykor a más fájdalmaival sem szabad törődnöd. Kíméletlen látásmód, de amíg nem leszek remete, addig kénytelen vagyok így élni.
Mindez a közösségemtől való távolodást is jelentette. Egyre zártabbnak, merevebbnek, egyhangúbbnak éreztem, olyannak, ami bezár valamibe. Talán ez is csak elmélet, talán mégiscsak van benne igazság. Közösségeket nehéz megváltoztatni, így is eltelt a fél életem.
Most minden szempontból máshol élek. Hogy alakul tovább, nem tudom, csak remélem, hogy másként. A szüleim még élnek, talán jutok valamire velük. A közösség több emberből áll, szép barátságokat őrzök, mély beszélgetéseket. A szenvedélybetegségem enyhült, remélem, ez a folyamat is folytatódik.
Az a baj, hogy még mindig van bennem romantika, remény, felkiáltás.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.