Tükröt tart az állításainak - Sausic Attila könyvéről

Sausic Attilát immár majdnem húsz éve hordozom magamban. A Holmi 2007. júniusi számában megjelent Maigret nyomán a világ című írását ugyanis folyamatosan újraolvasom: tetszik a kiegyensúlyozottsága, a világos szerkesztése, a tárgyilagossága. A szerzőről azonban semmit nem hallottam, amíg meg nem láttam a Facebookon Félhold Németországban — Az iszlámról és a muszlimokról című kötetét, Garaczi László segítségével fel nem vettem vele a kapcsolatot, és könyvcserébe nem kezdtünk.

 

• Tovább olvasom »

A Horváth Andor-album

Emlékszem, ahogy egy-egy pillanatban, amikor nemcsak fontos volt, amit mondani akart, hanem ironikus is szeretett volna lenni, megnyújtotta az amúgy is hosszúkás arcát. László Ferenc is ezt a mozdulatot utánozta le egyszer: jellegzetes kép volt a Horváth Andor-albumban.

Gazdáné Olosz Ella – Helikon Archívum

Fotó: Helikon

Mert elfogult lenni — mára ez tűnik a legnagyobb tisztességnek. Mikor divat volt Petre Roman miatt Valter Romant szidni, azt mondta, ő egyszer találkozott vele, jót beszélgettek, nincs miért megváltoztatnia az emlékeit. Többször intett józanságra így: anélkül, hogy én feltétlenül éppen azt szidtam volna, akit "kellett", látta rajtam az ifjonti hevületet. De akiről tudtam, hogy ellenszenves a számára, ahhoz is tudott körültekintően viszonyulni.

Mindennek a környezetét és a mélyét látta. Székely János Soó Péter bánata című könyvében a mesélő az ő és ikertestvére közötti különbséget magyarázza. Gyerekkorukban feküdtek a réten, és ő azt mondta: látod, az a felhő éppen olyan, mint egy teve. Nem veszed észre, oktatta a fivére, hogy az egy dinnyeárus, mellette a dinnyék, távolabb a targoncája? Andor is ilyen volt: a kutyát szocializációs tényezőnek nevezte, a Hamlet-ről tanulmányt tervezett, amelynek azonban csak egy részét írta meg, egy-egy előszava szinte államvizsga- vagy mesteri dolgozat jellegű. Minden tudása alapos volt, módszeres és eredeti. Nem a sziporkázás, hanem a folyamatos fúrás, ásás értelmében: addig ásott, amíg aranyat nem talált, amit ő teremtett tulajdonképpen.

A közösséghez persze másként viszonyult, mint én. Amikor színikritikát kezdtem írni az ÉS-nek, és a Romeo és Júliá-t elemeztem, megintett: ha egy nem egyértelműen jó előadásról írok először, úgy tűnhet, hogy a kolozsvári magyar színház nem jó, és ez árthat. Nem értettem, ugyan minek árthat egy kritika, de nem vitatkoztam, annyira meglepődtem. Az erdélyi magyarságot ő bizonyára mégiscsak kompakt egységnek érezte, miközben világok választották el a későbbi provincializmustól.

De hát máskor szocializálódott. 1944-ben született, és abból, ami következett, talán az egyetlen menekülés a közösség irányába történhetett. Akadtak néhányan, akik nem oda menekültek, holott itt maradtak, de ő nem közéjük tartozott. Nagy paradoxonai közé sorolnám, hogy egyáltalán nem ment semmilyen tömeggel, mégis szüksége volt a reakciókra és arra a szerepre, amelyet ebben a társadalmi mátrixban betöltött.

Gyakran jártam nála a Fürdő utcai manzárdban. Valahogy ez is jellemző volt rá: fent, a fojtogató melegben, cédék és a vezeték nélküli telefon társaságában, ahol helyenként vigyáznod kellett, nehogy beverd a fejed. Funar iránt ironikus hálát érzett: lecsapoltatta a Malomárkot, és megszabadította a szúnyogoktól.

Előttem van, ahogy a szatyrait cipeli, vagy ahogy a strandon azt mondja: "Már hogyne", mellé ülhetek, persze. A strandról is tartott egy előadást nyomban, nehogy tudatlanul vessem magam a medencébe.

Szerettem. 

Fogadás az értelem nevében - Deák Tamásról

"Valamikor régen — idestova már szinte negyven esztendeje — hazaér­kezve az iskolából, táskámban levelet találtam. A levél elveszett, írója és a címzett még él. A levél baráti szövetségre szólította föl a címzettet, amit ő a maga részéről, szintúgy levélben, tüstént megfogadott." Ez az első mondata Szász János Deák Tamásról szóló esszéjének, melyet Gyermekkortól — férfikorig címmel közölt az Igaz Szó 1976/7. számában. A lapban egy Székely János-írás is olvasható a tiszteletére, aztán egy elbeszélés és Vasile Voiculescu verseinek tőle származó fordítása. Még fénykép is készült róla — a Deák Tamás műhelyében cím az "XY műhelyében" rovat felé vezet bennünket.

Mindenesetre engem ugyanígy keresett meg a barátom egykor (ha nem is negyven, de huszon- esztendeje), ráadásul ugyanaz, akinek a hatására most a Don Juan-t olvasom. Ettől aztán az egész jelenség felelevenedett számomra, az esszék, melyeket olyan nagy élvezettel olvastam, az anekdoták (könnyű kitalálni: szerették a nők), és egy távoli bibliográfia Horváth Andor óráján, aki a vándortémákról tartott előadást, köztük Don Juanról is.

Deák Tamás: Don Juan/Don Juan halála (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986) -  antikvarium.hu

Fotó: antikvarium.hu

Aki, mármint Don Juan, mindig is érdekelt: régen a hiúság, ma már úgy látom, a bizonytalanság miatt. Megjegyeztem Ortega y Gassetnek azt a  mondatát, amely az értelmiségi örök problematizására vezeti vissza a figurát. De talán még inkább tetszik a Mozarté és a Kierkegaardé, akit érteni sem lehet, csak közelíteni hozzá.

A regény szépen bomlik ki, s engem Camus Caligulájára emlékeztet, amennyiben az is egy értelmiségi fogadás: meddig lehet az embereket megfosztani a szabadságuktól, mikor ébrednek rá, hogy ezt teszik velük, s mikor elégelik meg? Deák Don Juanja azt vágyik megérteni, hol az Isten, és miért nem büntet. Szellemi életrajzának gyújtózsinórja, hogy rajtakapja a nővérét egy pappal: azontúl bűnbe viszi a nőket, és várja, hogy Isten lesújtson.

A könyv igazi csemege, főleg látszólagos naivitásai tetszettek, például amikor a "kis női csukákat" egy ismeretlen költőnek tulajdonítja. Don Juan értelmes, kalandvágyó, és nem cinikus: mindig tudatában is van annak, amit tett, törődik is a következményeivel, és együtt is érez az áldozataival. De "magasabb céljait" követi, és így mégsem törődik velük.

Tamás Gáspár Miklós a maga csípős okosságával észreveszi, hogy ez a demokratikus ember patriarchális és dzsentri — mint ő maga, lásd kolozsvári emlékeit, műveltsége lobogtatását és azt, hogy illemszabályok megsértésén míly mélyen fel tudott háborodni. Ezt én a legnagyobb nagyrabecsülés, sőt, szeretet hangján mondom, akárcsak Deák Tamásról ő: mindenki épít egy menedéket magának. 

https://magyaradas.ro/m-archivum/1211-in-memoriam-deak-tamas

Deák Tamás, mint Szász Jánostól tudjuk, zongorázott és nyelveket beszélt. Így már jobban érti az ember, miért írt olyan remek esszéket Borgesről, Montherlant-ról, Dosztojevszkijről, Lampedusáról és másokról. Zsidó származású volt, és ugyancsak Szász János írja, hogy többször "lepofozták" őket a villamosról, szóval a határokról is lehetett tapasztalata, a fájdalomról és a kirekesztésről. Eleganciája (otthon is nyakkendőt és öltönyt viselt), úriembersége, zárkózottsága (erről Székely János beszél) védekezés is lehetett. "Honnan reméljünk magyarázatot, amikor nem tudjuk, mi az, amiben hiszünk? Az értelem vergődése kietlenebb, mint a léleké, és nincs hova fellebeznünk vele." Don Juan képzelt sorain átcsap a személyesség forrósága.

Korán halt meg, 1986-ban. Időnként szinte hideglelősen reszketve teszem fel magamnak a kérdést: mi lett volna, ha életben marad? Már sohasem fogjuk megtudni, és mint ő maga mondja, válaszért sincs hova fordulnunk.    

 

 

süti beállítások módosítása