Falaink között nyüszítünk - Légrádi Gergely könyvéről
Pontos, rövid, kemény mondatok. Napkések.
Légrádi Gergely regénye egy hasfájós kisfiú és az anyja története, amely a két ember monológjából rajzolódik ki. A "hasfájós" csak egy jelző: a fájdalom sokkal mélyebben van, senki nem tudja az okát. Ez jót is tesz, mármint a könyvnek: ha kiderülne, mi a baj, felületesebbnek tűnne, mert megfejthetőbbnek.
Fotó: Moly
Mint mindig, a fájdalom egy belső probléma tünete, s hogy az anyának nem fáj a hasa, az puszta véletlen vagy éppen baj: talán azt jelzi, hogy már megtanult hazudni magának. Nem hazudik folyamatosan, vagy tán nem is hazudik: élni próbál.
Ugyanakkor a gyermek mégis őszintébb, mert ő nem ismer megalkuvást. Nem törődik azzal, hogy nehéz vele, csak viszont szeretné látni az apját. Visszakapni a teljességet.
A falak azonban olyan pompásan kialakulnak, hogy semmi esélye senkinek az élet megváltozására. "Várok. Kicsit még várni kell, és megszólal, tudom. Most néz rám. Jól érzed magad az iskolában? Jól, felelem. Miért?, faggat tovább. Mert megszoktam. Most nem a falat nézi. Leül a székre, és sehova sem néz. Csak úgy van, maga elé. Recsegteti az ujjait, egyiket a másik után. Amiért mindig rám szól. (...) Végre én szólhatok rá, nehogy tönkre menjenek anya ujjai. Bár anya már felnőtt. De akkor se szabad. Nehogy tönkre menjenek később. Sokáig lesz még felnőtt, neki is vigyáznia kell." (43.)
A regény azért nem tűnik egyirányúnak, mert egyrészt nem olyan könnyű megváltoztatni valamit, amiben más is benne van, másrészt a szomorú mondatok egy világ részei, nem puszta kijelentések, harmadrészt, mint látható, a humor satíroz. Hogy a kisfiú hogyan gyötrődik tanítónénik és kórházi nővérek között, az anya pedig vele, miközben mindkettőjüknek hiányzik az apa, az írói értelemben többnyire feszülten bontakozik ki.
Mégis úgy éreztem, hogy nem végig, hogy valami hiányzik. Nem tudnám megmondani, pontosan mi is, de egy időn túl határozottan az volt az érzésem, hogy a Falaink már nem tud újat hozni, mármint önmagához képest. A mondatok önjárókká váltak, megjósolhatókká. Egyre inkább esetleírásokat olvastam, nem élő szereplők küszködéseit.
De persze mindig, minden bejegyzésem fölött ez a felirat villog: Szerintem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.