Egy sármos ember - Tarján Tamás halálára
Sok embert ismertem meg az után, hogy már ismertem őket. Tamásról is több mindent tudtam már, amikor először találkoztunk. Szerettem a könnyedségét, szövegeinek villódzását, szerettem, hogy szereti a színházat, melyet a legőszintébb képmutatásnak érzek.
Kíváncsi voltam, mi lesz ebből, amikor 2002 januárjában többedmagammal ösztöndíjas lettem annak köszönhetően, hogy Szilágyi István visszautasította a Magyar Irodalmi Díjat, és kiderült, Tarján Tamás lesz a házigazdánk a kultúra tereiben.
Megismertünk egy laza fazont, egy nevető embert, aki értelmes volt, művelt, előzékeny és sármos. Szép emlékem az Írószövetségnél rendezett találkozó éppen úgy, mint Székely János Caligula helytartójának előadása a Nemzetiben. Ez utóbbi nem az előadásnak, hanem legfőképpen magának Tamásnak köszönhetően.
Tél volt, folyt a könnye, ahogy sétáltunk az előadás után a hóhullásban. De közben éles maradt és kedves továbbra is, szerelemről, színésznőkről és szerelemről beszélgettünk hármasban Papp Sándor Zsigával. Nagyon is el tudom képzelni, hogy nem mindenki rajongott a kritikáiért, én azonban becsültem azért, hogy például a Sinkovits-nekrológban meg merészelte említeni a mester utolsó szakaszának ripacsériáit. Folyt a könnye, beszélgettünk, és nem szerette a Taub-rendezést, ahogy mi sem.
Évekkel később Erasmus-ösztöndíjas lettem, és Tamást kértem meg, lenne a fogadóm. Mindent megtett, hogy nekem jó legyen, holott kelekótyaságom az ilyen helyzetekben a taplósággal határos. Ő azonban nem célzott semmire, csak küldte a faxot, a levelet, bármit, amire szükségem volt, és nem sértődött meg, amiért későn jutott eszembe, hogy az itteni félév hamarabb végződik, mint a kolozsvári.
Még a doktorim opponensének is felkértem, de aztán másként alakultak a dolgok. Ha találkoztunk, kedvesen üdvözölt, a mosolyában mégis ott éreztem a nagyvárosi ember őrült ritmusát és fáradtságát: nem engedett be a mosolyába. Most értem meg, Schein Gábor szép nekrológját olvasva, hogy másokat sem gyakran.
Tegnap egy román barátomat búcsúztattam, akivel egyszer találkoztam, ma pedig őt, akivel többször, a mélyeit mégsem ismerhettem. Talán ez volt a legfőbb udvariassága: nem mutatni meg, mi tapossa meg, nem lőcsölni másra a terheit.
Isten nyugtasson, Tamás!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.