Csak csönd magamnak
Van egy emberfajta, aki szereti a magányt. Pontosabban nem szereti a magányt. Még pontosabban: igénye van rá, bár nem szereti. Veszedelmes pontossággal: szereti, de csak szabályozottan; azt viszont még szabályozottabban kiköti, hogy ki zavarhatja meg.
Mircea Mihăieş, a nagyszerű román anglista írt egy könyvet Chandlerről, azaz Marlowe-ról, s abban hosszan elemzi azt a jelenetet, amelyben a keményöklű és -fejű detektív valósággal kikergeti az ágyában tanyázó szőkeséget, aki persze (cum altfel?) rá vár mindenre készen – erre persze nem.
A példa félig jó, félig nem. Mert Marlowe amúgy is egy sprőd és kiábrándult fószer, aki mindig egyedül van s akit csak a felületes milliomos lányok nem értenek. Én azonban általában udvarias és társasági ember igyekszem lenni. De próbálj csak belehuppanni a hosszan vágyott, gondosan előkészített magányomba...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.