Forog a remény virága

Elmélkedés a szemétről című esszéjében Gabriel Liiceanu Bukarestet (és metaforikusan egész Romániát) a szemét városának/országának nevezi, ahol a "kint"-et a senki földjének tekintik, így aztán kontroll nélkül öntik oda a moslékjukat, végzik oda a dolgukat a lakók. Szemben nyugattal, sóhajt a román filozófus, ahol is annyira minden "bent", hogy "a fedett folyosók elszaporodása miatt eltűnik a 'kint' utolsó jele, az ég is."

Nos, nem hiszem, hogy szeretnék olyan helyen élni, ahol nincsen ég, de az biztos, hogy szeretnék olyan helyen élni, ahol még egyesek sem rittyentik a taknyukat a járdához úgy, hogy csak úgy csattan, mint a pofon, amit Toldi György ad Miklósnak, akinek, mint tudjuk, nincsen galambepéje.

1995 óta, amikor Liiceanu esszéje megjelent, sok minden megváltozott, de éppen a múltkor láttam egy könyökéig bekörömlakkozott lányt, amint a buszon megvető arccal a padlóra dobta azt a cetlit, amit egy süketnéma kéregető adott neki. Éppen ezért örültem az alábbi felvételnek - egy barátom küldte és a reményt képviseli. Egyelőre Pesten, de ami késik, nem múlik...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr14665700

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása