Kimondhatatlan - Jékely Zoltánról

Az én kedvencem, gondoltam a New Yorkban, a Kimondhatatlan, annak is a II. része. Többször idéztem már, és nem győzöm ismét belinkelni. Ha van valami, ami miatt számomra Jékely Zoltán nagy költő (és van! van!), akkor az ez a hat sor: "Valami emlék jön, de honnan? Tódul, eláraszt, lerohan. / Ámulva várom, szívdobogva, s belemerülnék boldogan. / E földi lét nem földi titka mindjárt tudni fogom, mi volt, / és jelenemből kiszakítva, szürcsölhetem, akár a bort! / – De illan, mielőtt elérne. Pedig nem álom volt. Dehát / mi? S tegnap? Ezer éve?… Talán nem is én éltem át."

1982 márciusában hunyt el, ez a vers meg 1981 októberi. Szóval tényleg "mindjárt". De ez a mindjárt a versben még inkább ott bolyong, mint a kronológiában. Költők nem muszáj meghaljanak, ha elég hitelesen mondják, hogy nemsokára meghalnak, és Jékely nagyon hitelesen mondja.

És ez a furcsa mondattörés is, ahogy a 'mi' elválik a 'dehát'-tól. És azok a hiányos kérdések, és az a legyintő válasz vagy inkább belenyugvás: "Talán nem is én éltem át."

És: "e földi lét nem földi titka". Milyen kevés, szinte közhelyes szóból milyen sok.

Nem akarom lebecsülni a nagy, közismert verseket, a Ballada a kóbor kutyákról címűtől A marosszentimrei templombanig. De azok csak (számomra csak!) nagy versek: szépek, érzékiek, költő írta őket. Ez a második Kimondhatatlan sokkal több: olyan, mint az Allegro barbaro vagy Caravaggio feje Dávid kezében: fájón az enyém.

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr195470527

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása