Két ember találkozik

Hosszas halogatás után ma végre megnéztem Kálmán Olga elhíresült interjúját Schiffer AndrássalBevallom, megdöbbentem. Kálmán Olgát egykor remek kérdezőnek tartottam: keménynek, konoknak, kíméletlennek, ráadásul olyannak (és számomra mégiscsak ez a legfontosabb), aki a "saját oldalának" is képes kellemetlen kérdéseket feltenni. Ezek miatt az erények miatt román nyelvű blogomon lelkesen írtam róla.

Nos, ez a bejegyzés nem lesz olyan lelkes. Amit láttam, az egy sértett nő volt, akinek rosszul esik, hogy nem azt hallja, amit várt. Többfelé olvastam, mennyire nem nézzük Európa és a világ kőkemény interjúit, de akármit nézek, azt hiszem, különbség van aközött, hogy valaki kemény, mert az interjúalany csúsztat, hazudozik, látványosan mást mond, mint az igazság, és aközött, hogy valaki kemény, mert az interjúalanynak véleménye van, és ez különbözik az övétől. 

De nemcsak Kálmán Olgáról van szó itt; róla a legkevésbé. Hanem arról is, mit kezdjen egy negyvenéves ember azzal a fiatalemberrel, aki volt

Ez a negyven éves ember én vagyok; az a fiatalember is én voltam. Az a fiatalember Magyarországnak szurkolt, ha Románia Détáriékkal játszott, és hazaárulónak tartott mindenkit, aki a Steaua, nem a Honvéd mellett szentségelt. Az a fiatalember a nagyszüleivel élt, következésképpen nagyon fontosak voltak a számára, tőlük viszont a román állam gyakorlatilag mindent elvett, amiért éltek és dolgoztak, ezért hol fogcsikorgatva, hol rezignáltan gyűlölték a románokat.

Ahogy telt-múlt az idő, az a fiatalember megértette (bizonyára az is közrejátszott ebben a felismerésben, hogy magyar—román szakot végzett az egyetemen, meg az is, hogy édesapja, a Küküllő menti székely fiú, Petrozsényben telepedett le első feleségével, és kilencvenakárhányig, amikor végre megszűnt a diktatúra, és kimehetett Magyarországra, ahol aztán zsidózni kezdett, és általában véve mélymagyar lett, addig tehát soha nem románozott), megértette, mondom, hogy vagy együtt él a románokkal, és akkor kíváncsi lesz rájuk és megérti őket, vagy mehet, amerre lát. A felismerés nem is annyira felismerés volt, mint egy agylágy benövése, ez azonban nem változtat a lényegen: megértette, hogy ki kell költöznie a feszültségből.

Nem volt könnyű, most sem könnyű, hiszen ahogy borotválkozás közben felismeri az arcán a nagyapjáét, ugyanúgy olykor felborul benne a düh a mai napig; valahogy mégis sikerült és sikerül. És amikor ezt belátta és úgy hitte, elrendezte magában, akkor kellett olyanokkal találkoznia, akik egy másik tragédiát viszont nem voltak és nem hajlandók elfelejteni, miközben neki azt tanácsolták, feledje el azt, ami a nagyszüleivel történt. Ezek a "liberálisok" a magyar liberalizmus rosszabbik hagyománya szerint meg is rótták őt azért, hogy nem mindig gondolkodik vonalasan és elvhűen. Legyinteni mindig nagyon tudtak ezek az emberek (és nemcsak kézzel lehet legyinteni): magyar egyetem?! ugyan már, kisebbségi jogok?!, nahát, micsoda gondolatok, a románság nacionalizmusa?!, ne tréfáljunk. Minden olyan egyszerű volt, problémátlan, és érthetetlen, hogy egyesek még ezen bírnak problémázni.

Ez a fiatalember azt reméli, megértette, miben különbözik a zsidóság tragédiája minden más tragédiától. Ő úgy érti, azért, mert Európa közepén, demokratikus körülmények között a zsidókat kiszavazták a társadalomból, aztán koncentrációs táborba küldték őket. Ez azonban nem azt jelenti, hogy bizonyos helyzeteket ne lehetne és ne kellene megfeszültségteleníteni (vagy tán el, esetleg ki lenne a megfelelő igekötő?), nem azt jelenti, hogy egy túlélő leszármazottja nem mondhatja egy konkrét helyzetben, vannak fontosabb dolgok is, mint egy emlékmű körüli hercehurca, mindez haszontalan és káros kétosztatúsághoz vezet stb. 

Magyarországon bizonyos körökben régóta érződik a hisztéria: nehogy X-et dicsérd, te nem gondolhatod komolyan, hogy Y is ember. Most az egyik kör másodszor szerzi meg a hatalmat, és számomra is kínos, provinciális, akár diktatórikus agresszivitással és seggnyalatási vággyal gyakorolja. Azt is értem, hogy ez az attitűd valósággal belehajszol az ellenreakciókba. De napról napra úgy élek, hogy a "románoknak" ezt és ezt kell elmagyaráznom, a "magyaroknak" meg amazt, és mindegyik "félnek" próbálom kifejteni, miért lenne jó, ha nem azonosulnának olyan könnyen saját magukkal. Bizonyos szemekben áruló lettem, más szemekben ellenség vagyok, de csinálomés hiszek benne. Kálmán Olga bizonyára nekem rontana.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr266067954

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása