Gördül a barátság

"Hallod, Péter? Hervadása liliomtiprás volt!" — kiált át az asztal túlfeléről András Sándor, én meg felnyerítek. Arról beszélgetünk éppen, hogyan éreztük meg a liliomillatot az EPMSZ fórumán, amikor elkövetkezett a pillanat, hogy a szervezőket és a segítőket honorálja valamiképpen a szervezet, Andrásnak erről juthatott eszébe ez az intertextuális poén.

Ezeket az ivászatokat szeretem talán a legjobban az egész konferencián, mint minden konferencián egyébként. Az előadások napközben hangzanak el, jólnevelt körülmények között: az előadó beszél, a közönség hallgatja. A munkacsoportok-kerekasztalok lehetőséget adnak a beszélgetésre, ám a kérdések igazi örvénye-zubogása, úgy érzem, ezeken a vörös- és fehérboros, esetenként (apage, Satana!) szilvapálinkás estéken-éjszakákon zúdul belőlünk-belénk. Mint a Megáll az idő után, pénteken estve is árad a vicc és a vélemény, és ez a keverék engem mindig is lenyűgöz.

Mint annyi mindent, András Sándort is Imrének köszönhetem, közvetve legalábbis. Tudtam, hogy barátok, és mivel mi is barátok vagyunk, figyelni kezdtem Andrásra, közeledni próbáltam, és barátság lett ebből is, a ritka tranzitív barátságok egyike, hiszen nem is olyan gyakori dolog, hogy problémátlanul és örömmel szeretjük a barátunk barátját. Éppen ezért szép a barátság különben: általa olyan aspektusaink nyílnak meg, melyeket magunk sem sejtettünk.

A poén azért jó, mert nem is esik annyira távol a valóságtól. Bármilyen szépen gördül-hullámzik a Szép Ilonka, nyilvánvaló, hogy Mátyás királynak, a ballada Mátyás királyának nem más az egész, mint szívrezdítő nyári kaland, egy vadászat, amelyen sokkal különb vadat ejt az ember, mint remélte. Az ivászat egyrészt talán veszélytelenebb, másrészt tisztességesebb foglalkozás, még akkor is, ha öröm-együtthatója igencsak korlátozott és másnapra bánat-mutatóvá változik. Bezzeg egy jó liliomtiprás, mondhatná Vörösmarty...

De most az egyszer nem akarom így befejezni. Én nem vagyok a szeretettel jóban, valahogy mindig kevésnek érzem magam hozzá, nem elég jónak, nem elég becsületesnek, nem elég hűségesnek, nem elég hálásnak, nem; és hüledezve figyelem, mennyire figyelmetlenül ismétlem meg azt, amit mindenáron el szeretnék kerülni. Ha van terület, ahol úgy érzem, nem kell szégyenkeznem, vagy csak kevéssé, az a barátság. A barátaimra vigyáztam, amennyire lehetett, próbáltam önzetlen lenni, átadni magam a szeretetüknek, a humoruknak, annak a kémiának, ami a barátság. És amikor ez a liliom átrepült az asztalon, megint úgy éreztem, nem teljesen hiába küszködtem magammal.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr106262419

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása