Válasz az apák ügyében

Köszönöm mindenkinek, aki lájkolta, kommentelte vagy hozzászólt Kiáltvány az apák ellen című bejegyzésemet, -re, -hez, mely június 13-án jelent meg a blogomon, a kafe.hhrf.org már másnap lehozta, a Transindex 17-én Kántor Lajos válaszával együtt, a Szabadság másnap ugyanúgy, a maszol.ro pedig június 20-án a Hozzászólások az erdélyi besúgóvitához címmel, az említetteken kívül Jancsó Miklós morfondírozásával. Köszönöm a médiának is, hogy figyelt.

A bejegyzésem fölötti számlálóban ez áll: 1197. Nem tudom pontosan, mit számol a rendszer, mindenesetre ez a gondolatfutam az első lett a sok közül, holott 2011. február 14-től írom ezt a blogot, van hát miből válogatni. Ehhez a számhoz képest meglepően kevés a reagálás, ami azt jelenti, hogy a probléma sokakat érint és érdekel, de nem tudnak beszélni róla. 

Nincs nyelvünk ehhez a beszédhez — ez az első adódó következtetés. Rövid, éles vagy tompa megjegyzésekre futja, kérdésekre, kommentekre szintén, átgondolt cikkekre azonban kevésbé vagy egyáltalán nem. Ez persze megint általánosítás, mint a pamfletem végig, de hadd magyarázzam el, hogy gondolom.

Először: a pamflet, mely nem egy árnyalós műfaj. Tudom, hogy nem minden apa volt olyan, mint amilyennek keserves csalódottságomban én leírtam, de ahogy Ady is A hazugok országának nevezte Magyarországot, holott bizonyára nem kevés igazmondó is akadt benne, ugyanúgy nekem se lehetett mindenkire figyelnem, ha azt szerettem volna, hogy szövegem üssön.

De van egy másik, fontosabb ok is. Bizonyára sokan ismerik Karinthy Frigyes Barabbás című novelláját, mely arról szól, hogy feltámadása után Jézus megadja a lehetőséget azoknak, akik azt kiáltották, Pilátus Barabbást engedje el: most kiálthassák az ő nevét. Ezen az "újrajátszáson" külön-külön mindenki azt kiáltja, "a názáretit", a tömeg azonban azt: "Barabbást". Egy nemzedék más, mint azoknak összessége, akik alkotják, és ebben az értelemben, azt hiszem, igazam van:

Apáink becsaptak, elárultak, nem azt örökítették ránk, amiről azt mondták, hogy ránk örökítik, nem azokat az eszményeket, amelyekről egy életen keresztül azt mondták, hogy fontosak. A bejegyzésemre a részükről olyan válaszok érkeznek (és sajnálattal ide sorolom a Kántor Lajosét is), amelyek félreértik, amit mondani szerettem volna, és megrónak, amiért nem fogadom el, hogy igazuk van.

A körülményeket magyarázzák, de engem nem érdekelnek a körülmények; nem azok a körülmények érdekelnek. Hosszú évek alatt sikerült megértenem, hogy milyen nehéz volt 89 előtt, hogy milyen bonyolult volt az élet, hogy mennyire nem lehet ma már ítélkezni akkori dolgok fölött (bár Görgeiről is gondolunk valamit, holott nem sokan voltunk ott Világosnál). Nos, nem akarok ítélkezni, mert nem tudhatom, mennyire kellene engem meggyötörni, hogy bármit is aláírjak. Azt azonban szerettem volna, ha az az abszolút mérce, amelyről folyamatosan szó volt, nem relativizálódik olyan könnyen, és ha apáink könnyet ejtettek volna érte. Nem lehet mindenki Antigoné — nagyon pontos állítás ez. De bánhatnánk, hogy nem lehetünk azok, különben azon vesszük észre magunkat, hogy a megalkuvó, "okos" Iszméné példáját állítjuk modellként mindenki elé.

Utólag sajnálom, hogy cikkem a besúgóvitába illeszkedett, mert az csak keserűségének forrása volt, nem a témája. Nem a besúgók érdekelnek, sem beszervezésük körülményei, sem azok, akik csupán kompromisszumot kötöttek. Az érdekel, amit még ebben a kibuggyanó pamfletben is jeleztem: miért nem tudta azt mondani senki, hogy tévedtem. Mondták néhányan, Cseke Gábor például. De a tömeg Barabbást kiáltott. Én viszont nem tudom helytállásnak, sajátosságnak, kagylónak és fenyőnek tartani azt, aki úgy gondolja, az önvizsgálat nem fontos, s a hősök nem példa-, csak példálózás értékűek — ezt akartam mondani a Szabédi-allegóriával, és nem azt, hogy ne lett volna mindaz, amit Kántor Lajos elmesél. Bretterre pedig azért utaltam, mert az ő esszéiben a gondolkodás mint cselekvés lehetősége és parancsa nyűgöz le, az az állítás, hogy a tisztességesen végiggondolt gondolat — cselekvés.

Hadd lépjek kijjebb ebből a kontextusból, és meséljem el egy másik csalódásomat. Az apák folyamatosan az irodalmat idézték, nemzedéküknek az irodalom több volt, mint "puszta" szöveg: a megmaradás záloga, esélye, sormintája volt, nem kevesebb. A folyamatosan szavalt Reményik-, Ady-, József Attila-sorokból én úgy értettem, a művész bátorságánál nincsen fontosabb, ezt biztosítani a közösség legfelemelőbb feladata. Mennyire meghatódtam, amikor másodéves koromban elolvastam a Magyar fa sorsát, ezt "a vádlott Ady költészetéről" szóló esszét, melyet Makkai Sándor írt 1927-ben, egy olyan ember tehát, aki az apák horizontjában is magaslati helyet foglalt el! "...gőgös nemzetköziség és hazafiatlanság, satnya érzékiség és erkölcstelenség, nagyképű homályosság és érthetetlenség, beteg tagadása minden pozitív szellemerkölcsi értéknek, a romlás és halál dicsőítése, az ideiglenes bűnbánat komolytalansága, a vallásosság affektálása" — ezek ellen a vádak ellen védi meg ez a kitűnő ember (egy református püspök!!!) a kor legtöbbet támadott költőjét. De hát a mai püspökök nyilatkozatokat irkálnak a művészet ellen! A mai püspökök (és tegyük a kezünket a szívünkre: nemcsak ők) nem becsülik a bátorságot, sőt, azt szeretnék, ha a művészet jól vasaltan, nyakkendőben jelenne meg mindenféle svéd- (vagy inkább: fújmagyar) asztalok körül! Ez nem vonatkozik Kántor Lajosra, aki megőrizte kíváncsiságát, az apák nemzedékére általánosságban viszont sajnos igen.

Végül: szomorúan vettem észre, mennyire örülnének sokan, ha végre "a mai nemzedék" vallaná be bűneit — mintha az, hogy a szomszéd eljár gyónni, a mi megváltásunkat segítené elő. Nyugodjon meg, aki megnyugszik: én is apa vagyok, tisztában vagyok vele, hogy a mi nemzedékünk sem ártatlan, s azzal is, hogy a lyányom előbb-utóbb csalódni fog bennem. Bizonyos értelemben elkerülhetetlen, hiszen különben hogyan találná meg önmagát. Éppen ezért próbálok kevésbé "apa" lenni abban a macsó, mindentudó, problémátlanul hiú tekintetben, amellyel hősök voltak a mi apáink, s "anya" lenni, bensőséges, önironikus, kételkedő, tükörbe néző.

Előkészítem a csalódását.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr996406661

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása