Az önrendelkezés lehetőségei és problémái

"Ezek az emberek egyáltalán akarnak-e magyarok lenni?" Úgy olvasom Hunčik Péter szövegét, mint olyan írást, mely ismerős problémákat pedzeget, és helyenként ismerős tehetetlenséggel nyúl hozzájuk.

Feltétlenül egyetértek azzal, hogy az autonómia a magyar kisebbség megmaradásának fontos eszköze lehet (még sose próbáltam, mégis itt vagyok, magyar vagyok, és nem vagyok egyedül), mint ahogy azzal is, hogy "csakis profi módon előkészített tervekkel szabad előrukkolni", aminek viszont akadálya az a mélyen az (ezek szerint nem csupán az erdélyi, hanem szlovákiai magyarságban is tudattalanul benne gyökerező) óhaj, melyet Hunčik savanyú cukor-effektusnak nevez: "akkor mindenkinek elmondhatjuk, hogy lám, ilyenek a szlovákok, velük még tárgyalni sem lehet erről a témáról". A magunk felkészületlenségét a szlovákok/románok előítéleteivel takarjuk el — ami persze nem más, mint egy előítélet parádés működtetése; ez az előítélet valahogy úgy fogalmazható meg: csak nekik vannak előítéleteik.

Még az elemzőnek is. Az egyik, amit annak érzek, az, hogy egyértelműnek veszi a kultúra és az azonosságtudat közötti összefüggést. Holott meggyőződésem szerint nincs ilyen összefüggés, az azonosság egyszerűen vállalás kérdése; sőt, az erdélyi magyarság autonómiára esküvő hányadánál olykor éppenséggel a kultúrát sokallom, a folyamatos ábelezést és még inkább wassalbertezést, a néptáncozást és a többit — mondanom sem kell, nem Tamásival és a néptánccal van bajom, hanem azzal, ami lett belőlük az eszmei horizontokon: ikonok, melyekhez a gondolkodás árnyalata sem férhet.

Itt kell megjegyeznem azt is, hogy "színház, koncert, kiállítás, előadás" (mindaz, amit Hunčik "kultúra" címszó alatt felsorol) mindössze a kultúra egyik, egyre inkább nem is a legnagyobb, mindenesetre nem a legmeghatározóbb része. Szomorúan mondom, mert én is a kultúrának ezen az értelmezésén nőttem fel, és nagyrészt ma is ebben élek; de ha például egy ember magyar verseket lájkol a Facebookon, vagy a youtube magyar videófelvételeit osztja meg, akkor az ő kultúrája magyar, ha soha életében nem volt egy tárlatmegnyitón, akkor is.

A másik előítéletet a paternalizmus szóval jellemezném. "Kell tehát néhány jó nevű és emellett tisztességes megélhetést is biztosító gyár és nagyüzem, ahol a magyar (is) munkahelyi nyelv. Kell két-három nagyon »erős« magyar tannyelvű gimnázium vagy szakközépiskola, ahova már maga a bejutás is kitüntetésnek számít." — kezdi a szerző, és hosszan folytatja, mi "kell". De hát ki felé irányul az a "kell"? Ha a szlovákiai magyar közösség nem hoz létre gyárakat és üzemeket, akkor nem lesz autonómia? Erdélyben sok minden megvan a felsoroltakból (erős gimnáziumok, ismert politikusok és értelmiségiek például), autonómia még sincsen, még a Székelyföldön sincs. Sokkal dinamikusabban "kellene" felfognunk a világot, valahogy úgy, hogy velünk kezdődik a kötelesség, bennünk, vagy még inkább: velem, bennem.

A paternalizmus b aspektusa: Magyarország. "És nagyon kellene a támaszként és példaként is egyformán használható, erős és sikeres Magyarország. Az elmúlt húsz-huszonkét esztendő során Magyarország mint modell megbukott. Képtelen volt ellátni ezt a nehéz feladatot. A négyévenként alapjaiban változó kisebbségpolitika, a határon átcsapó gyűlölethullám, a kliensi rendszer és a korrupció nagymértékben erodálta a kisebbségek nemzeti érzését." Én azt hiszem, Magyarország a politikumban kellene, mint olyan kormány, mely támogatja a kisebbségek törekvéseit. Nem érzem, hogy Erdélyben jelenségszerűen erodálódott volna, inkább azt, hogy valamiféle korszerűtlen hősiesség képe kezd kibontakozni: Magyarország Lúdas Matyi, aki háromszor veri vissza, és a Horthy-legenda, aki fehér paripán belovagol. Ellenségkép született: azok korruptak voltak, gyűlölködők, végső soron nem-magyarok; ezek viszont... Akad, aki folyton Magyarországtól vár, sőt, elvár mindent kormánytól függetlenül, akad, aki úgy érzi, az Orbán-kabinet mindent megold, csak ki kell várni. Az autonómia ügyét szerintem egyik sem lendíti előbbre — már ha autonómia alatt önrendelkezést értünk, nem kisebbségi konzulátust, ahová Budapestről neveznek ki vezetőket, s onnan is hívják vissza őket.

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr86548125

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Az egyoldalú krasznahorkaizás, a kertészezés, a nádasozás, az esterházyzás is éppen olyan ikonosítás, mint a wassalbertezés.
Azt hiszem, nem "éppen olyan". Azt még soha nem hallottam, hogy "az igazi magyarok Nádast olvasnak", vagy "ha nem olvasol Nádast, nem vagy magyar", ugyanezeket a mondatokat Wass Alberttel viszont nagyon gyakran. Az Ön által felsorolt írók műveibe (főleg az Esterházyéba) eleve bele van kódolva az önirónia - a Wasséiba nincsen. Ahogy telik az idő, művei egyre egyoldalúbbak lesznek, és erre az egyoldalúságra szólítják fel az olvasót is.
Persze, nem a "magyarozás" ismertetőjelei, hanem az igazi, felvilágosult, toleráns értelmiség ismertetőjegyei és elhatárolódásainak totemoszlopai. Aki Nádast vagy Konrádot olvas, rossz ember nem lehet. Vagyis magyarán: ácseási Mörijé, ku áltö pölörié.

Egyébként Romániában a vadmagyarkodással nem vádolható Markó Béla társtulajdonában levő marosvásárhelyi Mentor kiadó adja ki a Wass-életművet. :)
Ezek másféle dolgokon múlnak. Az olvasó szeret szabad lenni, nem örül, ha megmondják, mit szeressen.
Másfelől: Dosztojevszkijjel sem értenék egyet, ha beszélgetni kezdenénk a világ dolgairól. Csak hát ő egy nagy író, Wass Albert meg nem.
"Ezek másféle dolgokon múlnak."

Ja, ez más. Gondoltam. :)

"Az olvasó szeret szabad lenni, nem örül, ha megmondják, mit szeressen. "

Ki mondja meg, hogy mit szeressen? Honnan tudod, hogy minek nem örül? Mindenki azt tart nagy írónak, akit akar, van, aki Thomas Bernhardot, van, aki Szabolcska Mihályt. Mi a gond? Az, hogy valakik Wass Albertet nyomatják, még nem jelent semmit. Nyomassa valaki Dosztojevszkit vagy Szorokint is. Ki akadályozza?

Másrészt van egy olyan dolog is, hogy a "szabad olvasó" ma Blikket olvas, RTL Klubot néz és magasról köpik bármilyen bővített mondatra. Éppen azért, mert szabad.
@Dr. Schwanzkopf Rudolf: Igaz, mindenki azt tart nagy írónak, akit akar. Mégis, színvonalbeli különbségek csak vannak, azt hiszem.
Nyomathat mindenki, akit akar - ez is igaz. Wass Albert világával nekem az a bajom, hogy azt érzem, butít: úgy állítja be a magyar igazságot, mintha AZ igazság lenne. A Farkasverem kivételével számomra inkább ideológia, mint irodalom.
süti beállítások módosítása