Szellem a papucsban

"Abban a főiskolai önképzőkörben, ahol aztán népies-nemzeti verseimmel diadalt hittem aratni, ugyancsak leforrázott egy »modern« fiatalember, aki szenvedélyes ledorongoltatásom közben föllebezhetetlen bizonyossággal és mélységes lenézéssel jelentette ki, hogy úgy látszik, ez a kedves gólya nem tudja, hogy aki Petőfi volt a maga korában, az ma Ady Endre a mi korunkban. Képzelhető az az őszinte felháborodás, ami elöntött engem bálványomnak egy sohasem-hallottam senkivel való összemérése [hallatán], ennek a senkinek a dicsőségére. Mellőzve a további lovagias fejleményeket, csak azt említem meg, hogy hozzákezdtem olvasni Adyt, és pedig az ellenség ádáz indulatával. Nagyon keserves volt a költészet terén való leszerelésem ebben a tusában. Nagyon fájdalmas volt, és persze, túlzottan szomorú is a ráébredésem arra, hogy nagy költőim óta megváltozott a világ és a költészet is. Csak természetes, hogy most már elvesztettem a mértékemet az örökszép iránt is, ami a régiekben van."

Nincs mit tennem, folyton visszatérek Makkaihoz, akinek most a Magyar fa sorsa című esszéjét olvasom újra ezredjére, és ezúttal a fenti passzuson döbbenek meg. Méghozzá azon, hogy minden "őszinte felháborodás" és "lovagias fejlemény" ellenére mennyire felülbírálta önmagát, hogy aztán később még nagyon módszeres elemzést is közöljön a "sohasem-hallottam senki" védelmében.

Miről árulkodik ez? Arról, hogy el tudta képzelni, hogy tévedhet. És nemcsak el tudta, hanem kínkeservesen még Ady költészetének sötét szépségéről is meggyőződött, sőt, megszerette. És nemcsak el tudta és meggyőződött, hanem hosszú évekkel a történtek után még el is ismerte. Egész püspöki magaslatáról.

Mert van valami, amit a mai utótranszszilvanizmus képviselői nem tudnak megtenni: a vallomás. "Tévedtem, így jártam." — kortárs szlengben ezzel a mondattal tudnám összefoglalni, mit nem tudnak. Ezért hőzöngenek a mai előadások, a mai írók, a mai városok, a mai fiatalok, a mai politika és egyáltalán, a mai ma ellen. 

Szellemi tévedésekről-botlásokról beszélek, amilyenek mindenki életében előfordulhatnak, s minél nagyobbat esünk, annál termékenyebbek. Aki soha nem esett el, az vagy hazudik, vagy csak egyenes úton járt. De ami veszélytelen, az érdektelen. Aki egész életében papucsban sétálgatna, az ne bírálja a hajóskapitányt. És én úgy látom, az a társadalom, amelyben élek, túlságosan szívesen sétálgat papucsban.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr466789313

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása