A román jobboldal öngyűlölete

A legnagyobb román mítoszromboló köteteit egy jobboldali könyvkiadó jelenteti meg.

Ez egészen elképesztő. S még inkább az, hogy erre csak most, az EPMSZ Erdélyi Körének Recepta religio című konferenciáján jöttem rá, az Ősz Előd előadása utáni vitában. A vacsoránál bukott ki belőlem ez a mondat, és rögtön hozzátettem, milyen érdekes is a román jobboldal, hiszen a magyar jobboldalon nem találom ennek nemhogy a párhuzamát, de még a lehetőségét sem.

Nem akarok én itt szerecsent mosdatni, hiszen a román jobboldal éppúgy hajlamos a szélsőségekre, mint a magyar, s a Vasgárda semmivel sem volt békésebb vagy megértőbb, mint bármi más szélsőjobb szörnyűség, sőt, a vallással való kapcsolata miatt még fundamentalistább is volt talán.

Két különbség azonban mégiscsak akad. Egyfelől az ún. 27-es nemzedék (Cioran, Eliade, Noica) káprázatossága — ezt a szellemi színvonalat egyedül Németh László közelítette meg, őt viszont inkább a Gyászért és az Iszonyért, no meg a drámáiért szeretjük többen. Nyilván finomabb elemzésre lenne szükség, hogy a párhuzam érvényes következtetések felé vigyen, de például Cioran manzárdszobájának és mizantrópiájának sok köze van a jobboldali elvekhez, aforizmái mégis általános érvényűek tudnak lenni.

Másfelől: a román jobboldalnak valahogy öngyűlölete is van, vagy ha ez a kifejezés túl erősnek tűnik, önrombolási kapacitása. Itt is Cioran a legjobb példa, de jó példa bizony a Humanitas könyvkiadó is. Ennek igazgatója Gabriel Liiceanu, A hazugságról című esszének a szerzője, melyben kifejti, miért kell olykor (azaz mindig) kiválasztott emberekre bízni, hogy döntsenek a nem-kiválasztottak sorsáról. Könyörtelenül konzervatív gondolatmenet ez, és Andrei Pleșu, Horia-Roman Patapievici, Vladimir Tismăneanu, Neagu Djuvara és sokan mások lelkesen vallják (könnyű más sorsáról dönteni, amíg nem mi vagyunk a más). És ugyanez az ember és ez az intézmény a lehető legbüszkébben kiadja Lucian Boia könyveit, azét a történészét, aki, hogy mást ne mondjak, egy mozdulattal lerombolja Mihai Viteazu mítoszát. Ebben pedig óhatatlanul megvillan a kiválasztottak öniróniája — s ez az önirónia Andrei Pleșunak a lételeme valósággal.

Ennek a pandant-ját nem látom a magyar jobboldalon, s ha látom is, korántsem ezzel a súllyal. Akiket felsoroltam, azok a román társadalom legpatinásabb értelmiségijei közé tartoznak, nem kávéházi kacagók. És miközben a kiválasztottság muszáját hirdetik, sósavasan bírálják saját nemzetüket, és megvédik Boiát a megrendült románok támadásaitól.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr736813075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása