Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - 2.

2014. május 26. és 31. között az E(urópai) P(rotestáns) M(agyar) Sz(abadegyetem) megtartotta szokásos évi akadémiai napjait Berekfürdőn. A konferencia címe Nemzedékváltások volt, a programban katolikus paptól pszichológusig és irodalomtörténésztől történészig sokan szerepeltek.

Nem szoktam megírni az előadásaimat – félek a túlzott kiszámítottságtól, a spontaneitás teljes hiányától, attól, hogy nem marad rés, és a pillanatnyi hangulat s a konferencia korábbi tapasztalatai nem tudnak beszivárogni. Nekem pénteken, a rendezvény utolsó előtti napján kellett beszélnem, de csak csütörtök este szerkesztettem egy powerpointos bemutatót, és abban természetesen csupán a „schlagwortok” szerepeltek.

Alapvető élményem és berzenkedésem fő medre az volt, hogy akárki is adott elő, mindenki függőlegesen, fentről lefelé értelmezte az apa–fiúviszonyt. A zenetörténészelkezdett egy előadást arról, hogyan „vágták meg” Schubert dalát a középiskolában, és milyen következtetéseket lehet levonni ebből, aztán hirtelen átlendült egy ótestamentomi dörgedelembe a ma (azaz a fiúk) zenéje ellen. A katolikus lelkész összeválogatta a Bibliának azokat a passzusait, melyek arról szólnak, „tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön…” És így tovább.

Nem az előadások színvonaláról beszélek, hanem a látásmódról, a világnézetről, melyben fogantak. Úgy éreztem, mindenki elfelejtette már, hogy valaha ő maga is fiú volt, lázadó és számonkérő ember, aki csalódott, és ezt nehezen tudta megbocsátani. Én a vízszintes viszonyról beszélek majd, döntöttem el, a küzdelemről, melyben az apa meglepetten ismeri fel, hogy ereje, melyet magától értetődőnek könyvelt el, nagyon is kikezdhető, és hogy nemcsak a hagyománynak lehet sodrása, hanem a hagyomány kétségbe vonásának is – mely egyébként szintén hagyomány, az apa–fiú viszony hagyományos dinamikája.

Az előadást megtartottam, és hazajöttem Berekfürdőről. Néhány nap múlva Marosvásárhelyre utaztam, és amikor visszatértem, felhívtam Visky Andrást.

A K(olozsvári) Á(llami) M(agyar) Sz(ínház) tavalyelőtt mutatta be Caragiale nyomán szabadesésben: Leonida Gem Session című előadását, és mert tájainkon (mint más tájakon is) még mindig problematikus az ügynök-kérdés, Tompa Gábor rendező és Visky András dramaturg egy olyan történetet kreált a mű köré, amely a „Rusz Péter” fedőnevű ügynök históriáján alapul.

A történet körüli történetet Könczei Csilla szekusblogjából tudta meg a világ, és „Rusz Péter”, az alapos irodalmi elemzéseket író besúgó nem volt más, mint Szőcs István, a gonoszkodó kritikáiról hírhedt irodalomtörténész és színházkritikus. És mert ez egy olyan téma, mely körül forog a rommagyar világ egy része, a június 12-i előadás után a KÁMSZ egy vitát szervezett, melynek Tompa és Visky voltak a házigazdái, Szilágyi Júlia, Könczei Csilla, Markó Béla, Kántor Lajos és Tibori Szabó Zoltán pedig a meghívottjai.

„Kár, hogy nem tudtál eljönni”, kezdte Visky, amikor felhívtam, hogy elhoztam a Látót, melyben a fia közölt, hol hagyhatnám. És elmesélte, amire számítottam ugyan, mégis sokkal keservesebben csalódtam, mint ha egyáltalán nem számítottam volna rá: a vita olykor veszekedéssé, sőt, személyeskedéssé fajult, a diktatúra továbbra sem dőlt meg.

Nem tudtam elmenni, mert a lyányom éppen aznap ballagta el a nyolcadikat, és ott kellett lennem. De amikor kinyomtam a telefont, feltolult bennem mindaz, ami személyes és közösségi okok miatt csalódás az apákban. 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr447036611

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása