Arany majonéz - Buzánszkyról és a magyar hagyományról

Meghalt Buzánszky Jenő, az Aranycsapat utolsó tagja, aki még életben volt.

Eszembe jut Traian Ungureanu, a nagyszerű román sportújságíró kisesszéje, az Ora exactă în paradis (A pontos idő a Paradicsomban), melyben zseninek nevezi Puskást, majdnem-zseninek Hidegkutit és Kocsist, félistenek csoportjának a Czibor–Budai–Bozsik hármast, és „teljes mértékben halandóknak és teljes mértékben halhatatlanoknak” Lórántot, Buzánszkyt, Zakariást és Lantost, „már csak azért is, mert megvolt bennük az őrült bátorság, hogy ők legyenek az első védelem, amely támad.” És ott volt még Grosics, „az első kapus, aki felvette a munkaköri leírásába az utolsó hátvéd posztját”).

Eszembe jut Esterházy Péter, aki A szabadság nehéz mámorában elmeséli: „megadta az Ég, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt lakik a szomszédunkban, és ő mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők és tanárok kontra diákok meccsen. Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, akkor ő mondjuk lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem.” Itt tehát különbözik a leosztás, a lényeg azonban nem ez, hanem az a más, ami hozzátartozott az Aranycsapat lényéhez.

Eszembe jut, mennyire meglepődtem, valahányszor Grosicsot hallottam, milyen értelmes ez az ember!, és nem is azért, hogy egy focista, hanem egyáltalán, hogy valaki nemcsak a maga mítoszán élősködik, hanem még gondolkodik is.

Eszembe jut a Miért vesztettünk? című L. Réti Anna-kötet, melyet tanítani kellene minden „Hogyan legyünk magyarok”-kurzuson, és amely arról szól, hogy pusztulunk-veszünk, nemcsak úgy általában, olyan apró dolgokban, mint az élet, hanem még olyan jelentősekben is, mint a foci, és ebben a vesztésben az Arancsapat berni döntője a pokol kéngőzös feneke.

Eszembe jut, hogy az Aranycsapatot mennyire magyar módon használtuk, a hagyományőrzés legkétségbeejtőbb normái szerint. Minden játékos mítoszát őriztük, Hofi zseniális produkciót rögtönzött abból, hogyan fociznak, Grosics gyakori vendége volt a tévéstúdióknak, Puskásról film készült és stadiont neveztek el – ennél szebben nem lehetett volna. Illetve lehetett volna: ha lesz egy olyan magyar foci, mely méltó utóda ezeknek a bölényeknek. Ám azt a mást, melyet Esterházy kiemel, azt a Paradicsomot, melyről Ungureanu ír, egyik későbbi válogatott sem tudta létrehozni, megteremteni. Nagy focisták voltak (Albert Flórián, Varga Zoltán, Bene, Détári, Esterházy Márton stb.), nagy csapat nem lett. Valami hiányzott (és egyelőre hiányzik) ahhoz, hogy összeálljon, mint a majonéz.

Esterházy írja ugyanebben az egészen kivételes, Puskás, Gödel, passz című esszében: „Jól egyedül nem lehet futballozni.” Vagyis aki jól futballozott, az azt remélte, jó csapattal focizik, míg aztán ki nem derült, nincs olyan körülötte.

A magyar szellemiség megőrizte a hagyományt, szobrot állított a legnagyobbaknak, az élőket azonban nem tudta lehetőséghez juttatni.

És most Buzánszky Jenő is meghalt.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr547076153

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása