Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - A köz mint probléma

Nem írtak a romániai magyar szerzők Goethé-ről, Thomas Mannról, Tolsztojról, Dosztojevszkijről, Borges-ről, Montaigne-ről, Balzacról, Hegelről, Mozartról, Pascalról, bárkiről? Dehogynem, nagyon is sokat írtak. Csakhogy mégis az az érzésem, ezek a nagyságok és életművük szoborpark-szinten épültek bele a kultúrába és a gondolkodásba, mint akikre bármikor illik is, kell is hivatkozni, de gondolataikkal-képeikkel megküzdeni, életünk részévé tenni őket már nem olyan nagyon fontos. Máig hallom az olyan mondatokat, mint hogy „te ezt nem érted”, „te nem vagy magyar”, rendszerint azoktól, akik őszintén fontosnak tartják a műveltséget. Nem tudom, nem azt várják el tulajdonképpen, hogy Ulickaja vagy Eco megoldja kisebbségünk vérzivataros helyzetét?

„Túlnézni a haza határain” – ez minden körülmények között feladat, ha az ember értelmiséginek szeretné tudni magát. Szerencsés esetben egyszerűen kíváncsiság, máskor azonban birkózás kérdése.

Mire gondolok? Ha a bezárkózás erkölcsileg indokolt állásponttá válik, valóságos küzdősportot kell űznie annak, aki túl szeretne nézni. Nagyon kevés olyan embert ismerek, akit meg sem érintenek a köz elvárásai, hiszen az is emberek között él, méghozzá azok között, akiket ő maga nem hagyott ott, bár megtehette volna. Láng Zsolt áll a legközelebb a „közfüggetlen” alkotó eszményéhez, s ő tényleg gond nélkül távozhatott volna, hiszen 1989-ben alig harminc éves volt, és azért is, mert minden gesztusával az egyén jogait és lehetőségeit védelmezi, méghozzá úgy, mintha azt mondaná: mindez egyértelmű, miért is kell beszélni róla. Aztán az ember meglepődik, amikor a Látó 1998. októberi, „romániai magyar irodalomtörténet-számában” olyan alapos írást olvas tőle, amely egy halmozottan képzett filológusnak is becsületére válna (amúgy gépészmérnöki diplomája van).

A köz – probléma. Ahelyett, hogy támogatna, ihletet adna, kinyitná az ajtókat, bezár, direktívákat ad, az ablakokat is elreteszeli. Mindenki emlegeti Páskándi abszurdoidjait, de A kopasz énekesnő 1992-es rendezésekor sokan úgy szaladnak ki a színházból, mint az ördög a tömjénfüsttől. A hasonlat nem véletlen, hiszen ez éppen az a nemzedék, amely a színházat immár huszonöt szomorú esztendeje, a diktatúrában felépített szellemi habitust folytatva templomnak tartja, ami alatt furcsa módon merevet és jólneveltet ért, a kérdés, a kétely és a kölcsönhatás mindenféle lehetősége nélkül. „Mérsékelt, értelmes vallásosság” – idézem már másodszor Mauriacot.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr567113893

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása