Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Mű és megfejtés

Bodort és Szilágyit a maguk mélységében kevesen elemezték rögtön megjelenésük pillanatában. Mint mondtam, Bodor nem is tartozott a sikeresek közé akkor még. K. Jakab Antal is nagyon figyelemreméltó tanulmányt írt első kötetéről, A tanúról annak előszavaként, a recepcióból azonban máig is Bretter György Szilágyi István bizonyára regényt írt című tanulmányát érzem a legfontosabbnak abból a szempontból, hogy valami olyasmit mond, ami a két szerzőre egyaránt érvényes (az írás a Korunk 1976. januári számában jelent meg). „Bodor Ádám novellái mellett (...) ebben a regényben [a Kő hull...-ban – D. P.] találkozunk leginkább ilyen törekvéssel: mondatokkal, illetve a mondatszerkesztés sajátosságaival ábrázolni azt, ami a nyelvben a világ kifejeződéseként óhatatlanul jelen van. A nyelvhez képest a cselekmény másodlagos jelentőségűvé válik, és a téma közvetlenül a nyelvi viszonyokban mint a viszonyok következménye jelentkezik. A téma tehát nem ürügy többé, nem valamilyen rejtett tartalom hordozója, hanem közvetlen nyelvi megnyilvánulásaiban maga a tartalom, amely mindenekelőtt nyelvi forma.” Megismételném, mint egy istentiszteleten: „A téma tehát nem ürügy többé, nem valamilyen rejtett tartalom hordozója…” Nos, ez a „rejtett tartalom” volt egyfelől a romániai magyar szóművészet (akkoriban a színház is inkább ide tartozott) működésének legfőbb lehetősége és dinamója, másfelől rákfenéje.

1989 előtt egy kimondatlan szerződés létezett író és olvasó, színház és közönség között. „Én tudom, hogy erről muszáj beszélned, és tudom azt is, hogy tulajdonképpen miről beszélsz” – valahogy így lehetne lefordítani ennek a biankó szerződésnek a láthatatlan sorait. Látszólag minden művészet lényege ez, hiszen az alkotás soha nemcsak arról beszél, nem egyszerűen arról, hanem az által másról is, és ez a más a fontosabb, valójában azonban éppen attól fosztja meg a művészetet, ami nélkül nem létezne: a rejtélytől. „A tény, az élmény olyan egyszerűen van előadva, hogy prózának is színtelen volna – a költőiséget egyetlen mondat adja meg az egész hosszú versben: »S választottunk magunknak csillagot« ... és az elhallgatás, amit ez a sor involvál.” – írja Szerb Antal A négyökrös szekérről, és nagyot tévedne az, aki magabiztosan „lefordítaná” ezt a sort, bármennyire könnyen lefordíthatónak tűnik is. A vers attól vers, hogy egyszerű szavakkal mondja a mondhatatlant, s hogy megérezteti az első pillantásra könnyen mondhatónak a nehézségeit.

Nos, a romániai magyar közönség bámulatos nagyvonalúsággal be tudott helyettesíteni mindent. Egészen egyértelmű volt, hogy a tronkai vencelek a román kommunista államot képviselik, Kolhaas Mihály és főleg Nagelschmidt pedig a lázadni vágyó, kétségbeesett erdélyi magyarságot; hogy Kálvin idővel Ceaușescuvá válik, Szervét viszont megmarad „a mieink” közül valónak; hogy Dávid Ferenc a tiszta besúgott, Socino pedig a mocskossá lett, bár okos besúgó. A küszködés az életben és az életnek maradt (volt belőle elég, nem vitás) – a művészetnek a megfejtés jutott, egyfajta nehezen kiérdemelt megkönnyebbülésként.

Márpedig ez, ismétlem, nem gyümölcsöző hozzáállás; Ady nem véletlenül lett halálosan ideges, amikor Jászai Mari egy alkoholellenes ülésen mondta el Az ős Kajánt. Az a mű vagy jelenség (emlékezzünk Makkaira s a Harc a szobor ellenre!), mely ilyen könnyen megfejthető, azonosítható valamivel, megszűnik rejtélyesnek, következésképpen érdekesnek, izgatónak, provokatívnak, bosszantónak, tehát lelkileg gyümölcsözőnek lenni. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr257128937

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása