Tényleg az ember?

Amikor kipattant a Balogh Ferenc-ügy, egyesek úgy kezdték értelmezni Szilágyi Domokos szövegeit, mintha azokban vallomást tett volna arról, hogy besúgó volt.

Most, hogy befejeztem Berczeller Imre könyvének olvasását, rájöttem, ugyanez zavart végig: mintha a versek közvetlen vallomások lennének, és csak egyfajta google translatorre volna szükségünk, hogy értelmezzük őket, s nem lenne áttételes, mindenfajta történelmi igazságtól, ellenőrizhető adattól elszakadó jelentésük. Ha egy dilettáns művei volnának, akkor még csak-csak el lehetne fogadni ezt a fajta "olvasást", a Negyedik eclogával kapcsolatban azonban legalábbis aggályos. "És már tudom, halálra érek én is, / emelt s leejt a hullámzó idő" — idézi Berczeller, és leszögezi, hogy "a címet (...) felesége választotta", hogy "Vas István szerint egész nemzedékeinknek lett jelszava", és hogy "ennek adott »zenei« aláfestést a liberális irodalmi körökben még mindig népszerű Ady pesszimista vagy — ha úgy tetszik — dekadens szimbolizmusa." (135.) Én pedig nem értem, mit von le egy vers, a szavak félig öntudatlan válogatásának és mágiájának eredménye hatásából egy nemzedéki hangulat, miért baj, ha egy előd szintén írt "halálos" verseket, és mi köze mindennek a feleséghez. Pilinszky egyszer bevallotta, hogy a Miféle földalatti harc "leskelő pokol"-ját Örley Istvántól kapta, mármint a leskelőt. Na és?

Vagy itt a Nem tudhatom valósággal szomorú esete. "s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, / az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, / piros zászló kezében...", szól az idézet, és a kommentár: "A háború és béke lírai szembeállítása megragadó, ha nem gondolnánk arra, hogy négy hónap múlva ez a bakter ugyanígy fog szabad utat inteni a deportáló tehervonatoknak. Szabotálásnak a gondolata sem jut az eszébe." (155.) Nem tagadom, hogy valaki kiábrándulhat az országból, melyben született. Mégis úgy érzem, ez a vers egyszerűen szép, a bakter pedig... Megint olyan, mintha valamelyik állomásból költözött volna a szövegbe, és csak meg kellene interjúvolni, hogy valóban int-e, és meddig szándékozik álnaivan feszíteni. A vers az, ami beleszól az életünkbe — ezt mindig is vallottam; de a már emlegetett Ady nem véletlenül vette zokon, amikor Jászai Mari egy alkoholizmusnak szentelt esten szavalta el Az ős Kajánt... Mintha most megsértődnénk az Egy gondolat bánt engemet...-re, mert Petőfi, lám, mégis túlélte a magyar szabadságharcot. Vagy mégsem élte túl? Akkor mégis jó vers!

Ilyen "elemzésektől" hemzseg a kötet, miközben Berczeller a személyt, Glatter-Radnótit is elemzi, és megállapítja például, hogy milyen szörnyű nagyképűségre vall, ha egy fiatal költő kötetet dedikál egy ismeretlennek, aki a sorban szólítja meg (87.). Nos, bizonyára változnak az idők, de magamra ugyanígy emlékszem, és nem jut eszembe költő- vagy írótárs, aki ne ezt tette volna (minden sorban álltam már).

Bevallom, ez a "liberális körökben még mindig népszerű" is rossz szájízzel töltött el, akárcsak a "dekadens" jelző, melyet (és a "még mindig"-et is) mintha egy 89 előtti vádiratból kölcsönözte volna a szerző. Kötve hiszem, hogy más "körökben" ne lenne népszerű Ady, hiszen a magyar irodalom egyik legnagyobb költője. 

Nem állítom, hogy Radnótit ne lehetne bírálni. De nem hiszem, hogy ilyen versolvasási kultúrával, ilyen odavetett fejezetekben (több közülük egy-két oldalas), ilyen összeesküvés-elméletek rabjaként lehet valóban. És hogy érdemes.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr217690476

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása