Táncszínházas feszültség - a békéscsabaiak előadásáról

Igazságtalannak tűnhetik egy olyan előadásról írni, melynek egyik főszereplője betegség miatt nem lehet jelen, s jelenlétét videó- és hangfelvételekkel pótolják, hiszen a színház nem más, mint maga a jelenlét, a test a maga pőreségében és hitelességében. De hát az előadást mégiscsak elhozták, mégiscsak láttam, viszonyulnom kellett és kell hozzá.

Nem fogom a flamencóról meg a duendéről szóló összes információt és közhelyet felmondani, és igyekszem Lorcáról sem tenni ugyanezt. Az biztos, hogy a békéscsabaiak produkciója táncszínházasan próbálja megteremteni a feszültséget, és az est legnagyobb részében ez sikerül is. A színészek (akik közül megint csak igazságtalan kiemelni bárkit is, annyira egymásra vannak utalva, mindazonáltal akad, akinek több lehetőség jut, mint másnak) tökéletesen megoldják a partitúrájukat — számomra különösen a Bernarda őrült anyját alakító Nagy Erika és a legkisebb lányt játszó Tarsoly Krisztina emlékezetes —, bizonyára nem kis erőfeszítéssel táncolnak és mondanak szöveget. Ezt főleg azért említem, mert úgy érzem, olykor bátrabban kellett volna húzni a szövegből és a táncból egyaránt, mert így bizonyos jelenetekben elvész a tragédia, az a feszültség, melyet a feketeség és a merevség (jelmeztervező: Bodnár Erika; csak az őrült anya és a legkisebb lány fehér, az utóbbi egyszer zöld), illetve az ezek és a világos díszlet közötti ellentét létrehoz (díszlet: Székely László). Kérdés az is, vajon mit érez az, aki nem ismeri az Alvajáró románcot, bár a zöld szín és világítás nyilván átmenekít valamit a hangulatából. Olyasmire gondolok, hogy azt kell éreznünk: Lorca így, "táncosan" oldotta meg a drámát.

Igaz, meg lehetne kérdezni, miért lenne kifogása annak, aki nem ismeri a darabot, az ellen, hogy Pepe Romano megjelenik. A drámában mindenesetre abban áll az ereje, hogy nincs ott. És hogy amikor a csődörről beszélnek, akkor lófejben pompázik, szerintem mindenképpen téves megoldás, mert túl direkt rámutatás. Jobban örülök a finom párhuzamoknak.

Kara Tünde Ponciát, a szolgálót adja, aki Bernarda lelkiismeretének hangja valamiképpen. Ám Kovács Edit túl merev ahhoz, hogy bármiféle lelkiismeret megbolygassa, és mert Kara Tünde nincs a színpadon, nem szikrázik közöttük a levegő. Akkor sem éreztem különösebb letörtséget vagy újralendülést, amikor Adela kicsavarja anyja kezéből hatalmának szimbólumát, a botot.

Poncia cigarettázik — gondolom, szemtelenségének jelképe ez a gesztus, de felfért volna több pimaszság, azt hiszem. Aki így pofázik, az nem gatyázik. 

E. M. Forster mondja A regény aspektusaiban, hogy fontosabb belebukni a kísérletezésbe, mint végeérhetetlen folytatásokat írni a klasszikusokhoz. Béres László rendező egyáltalán nem bukik bele semmibe, mindössze olykor (de hát ez az alkotótársakon is múlik) merészebbnek kell lennie. Lorca sem volt óvatos, hiszen az egész spanyol hagyomány zárt, szemforgató és gyilkos rendszerét megmutatta.

 

http://jokaiszinhaz.hu/bernarda-alba-haza-kepek

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr777729696

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása