Mi történhetett velem? Hogy történhetett velem?

Megint nem tudom.

Egyszer egy szeptemberben cseng a telefon, Simon Judit az, ott ülnek, mondja, mármint itt, Váradon, Novák Eszterrel és Sorbán Attilával, és szeretnék a Könyvmaratonon bemutatni az egyik darabomat.

Elájulok. De az író olyan, mint az operaénekes: hasba szúrva énekel a legjobban. A hasonlat látszólag kíméletlen, holott tényleg az — rám nézve. Ájultan mondom, hogy köszönöm, és kérdezem, hogy mi lenne a további teendő. Elmondják, elvégzem.

Most meg már, három hét múlva, itt a Maraton, Szűcs Laci már fáradhatatlanságban szenved, és én nem tudom, hogy viselkedjem bárkivel szemben. Örülök, örülök és örülök, de azon túl mit tehetnék? Egyik darabomat, a Bolerót már bemutatták, de ettől nem lettem jártas a színház világában, nem tudom, mikor kell próbára menni, mikor kell eljönni, mikor kell virágot vinni és kinek a cipőjéből kellene pezsgőt inni. Hálistennek a rendezvény elvonja a figyelmemet önmagamról, Simonfi Istvánról és Karácsony Benőről kell beszélnem.

Nem is szólva már arról, hogy Noéminek kiállításmegnyitója lesz, és ennek mindketten annyira örülünk, amennyire csak lehet. Az ő meseszerű, sebzett grafikái megérdemlik, hogy nagyobb figyelmet kapjanak, ráadásul most alkalom is van erre, hiszen a Simonfi-kötetet ő illusztrálta. És megérdemlik Judit szerint is, akinek mindketten köszönni tartozunk.

Azért nem vagyok teljesen elveszve, Kolindáriumomat Sorbán Attila kérdéseire mutatom be, és Tasnádi-Sáhy Noémi rendkívül érzékenyen (azzal az érzékeny értelemmel, melyet a darabbeli Réka megformálásakor is látnom adatott) válogatott ezekből a névnapi rigmusokból.

Spiró, Athena Farrokhzad, Sall László, a MÚRE, Fábián Sándor, Forgách András (néhányukról legközelebb), és közben az állingálás a szívem szélén. Mit kellene vajon? Forgách elámul, hogy nem vagyok a Királynő próbáján, az irodalmi titkár bevisz, ezen mindenki meglepődik, én a legjobban. Novák Eszter lazán kezeli a helyzetet, a színészek szintén. Pár percig várok, aztán eljövök. Közben azt érzem, amit mindig a színházban, minden színházban: alázat, kreatív feszültség, olykor zűrzavar. 

És jön és jön és jön az este, már tényleg nincs menekvés, holott nem akarok menekülni. A szorongás mégis egyre növekszik, már nem gombóc van bennem, hanem én vagyok egy szálkás gombóc. A nézők gyűlnek...

Aztán elkezdődik, és most is azt érzem, amit mindig a színházban: a próbán alázat és kreatív feszültség, az előadásban ugyanez, csak itt egységes, profi, koherens. Mintha tényleg jó lenne ez a dráma. A poénok ülnek, a helyzet örvénylik, a színészek csodálatosak. Fodor Réka, Jerovszky Tímea, Kovács Enikő, Tasnádi-Sáhy Noémi, Kardos M. Róbert, Szotyori József. Nélkülük, Novák Eszter és a Szigligeti Társulat egész stábja nélkül nem tapsikoltak volna a jázminok. A közönség is ezt érezte: a végén olyanok jöttek oda hozzám, akiket akkor ismertem meg, és láttam a szemükön, hogy nem udvariasságból gratulálnak. Úgy hallgatom Forgách András megjegyzéseit, mint egy keleti bölcs: megkaptam a siker-adagom, most már bármit elbírok. Nem mintha bármit el kellene: András és később Eszter ugyanazt mondja, amit én is megfigyeltem: hogy a dráma túlságosan célirányos, holott az életben jelentéktelen dolgok is vannak. Egy estén keresztül mégis úgy éreztem, nem vagyok jelentéktelen, és ezt újfent megköszönöm mindazoknak, akiknek meg muszáj.

11214284_10208091756839872_5829683871684870371_n.jpg12141151_1043910935640579_3023749081499402796_o.jpg 

 12165814_1044189652279374_1792452776_n.jpg12167218_1044199395611733_1471795553_n.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr677987367

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása