Piros havazás egy sötét világban

A társulat előadja Molnár Ferenc Az üvegcipőjét Mohácsi János rendezésében. Ez szép gesztus a hetvenedik évfordulón.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata egyhetes rendezvénnyel ünnepli a jubileumot, s ennek a sorozatnak az első előadása volt Az üvegcipő, ez a molnárosan profi és könnyes darab. Az egyszerű díszletben (kanapé, mosdótál, lepukkantság; díszlet: Mohácsi András) egy modern Hamupipőke-történet aktualizálódik, melyet Mohácsi úgy ért, mint, gondolom, Molnár, hogy a képmutató, merev szabályokhoz alkalmazkodó tömegben nem sok Irma van, és ki tudja, vele is mi lesz, miután Sipos igent mond neki. Hamupipőke megszűnik, amikor a királyfi rátalál, és az élet nem végződik olyan problémátlanul, mint a vígjáték. Irma és Sipos azon veszekednek, ki vigye Sipos kofferét, leteszik, visszatérnek, ismét viszik tovább — hát, nem így kezdődik az eszményi boldogság.

A "vígjáték" egyébként kérdéses műfaji meghatározás. Egy-egy tömegjelenetben (hogy tudnak mulatni!), a második felvonásban, egészen olyan volt a színpad, mint az Éjjeli menedékhelyben, részeg nyomorultak dülöngéltek jobbra-balra, meggyötört arcok imbolyogtak szerteszét, Irma csak zokogott és kiabált, ahogy majd a harmadik felvonásban is sokat fog sírni.

 

Simon Boglárka Katalin gyönyörűen játszotta el a hamvas cselédlányt, aki Jánoskát is Lilikének nevezi, olyan álomvilágban él. A választás is szerencsés kézzel történt: a színésznő arca tényleg gyermeki, derűs, tiszta. Mindenesetre: tudott élni az arcával. Bármit is tett, hitelesnek éreztem, soha nem az eszközök hiánya miatt cselekedett így vagy úgy. Tudott felhőtlenül és gyermekdeden szerelmes lenni "a drága mérgesbe", tudott szemtelen, sőt, pimasz lenni érte, tudott szájalni, ha kellett, harcolni, ha kellett, üvölteni, ha kellett, megalázni önmagát.

Ebben a játszmában remek partnerre akadt Korpos Andrásban. A mondat a választásról itt is, végig érvényes: Korpost lomhasága, magassága, markáns arca valósággal predesztinálja a Sipos szerepére. Az a kedvetlen, harapós póz, ami nem lehet tudni, honnan van, és ezért eredendő. Sipos lefekszik, Irma a lába ujját is be szeretné takarni, Sipos visszahúzza a takarót az előbbi helyére. A bútortervező-rajzolót telibe találja a Mohácsi István dramaturg által a szövegbe írt mondat, Adél replikája: "Mérj meg valamit, akkor megnyugszol."

Adél maga is nagy találat. Berekméri Katalin fájdalmasan, kínzottan, nyúzottan játssza el ezt az elhervadt nőt, aki Császárnak is a szeretője, a grófé is volt, egyik se vette el vagy akarja elvenni, és ő most elvéteti magát Sipossal. Nem csinálja rosszul, egy másik világban csont nélkül végigvinné, ebben azonban van egy tiszta lélek, aki szerelmes az ő "pilótájába", és körömszakadtáig harcol érte. Ettől Adél még reménytelenebb, még kétségbeesettebb lesz, mert már bele is nyugszik a megváltoztathatatlanba. Remete Kriszta jelmeztervező remek munkát végzett, a legremekebbet mégis Adéllal, az ő vértelen loknijaival, lankadt menyasszonyi ruhájával.

Császár a sármőr, Császár az amorális, Császár az örök vagány gigerli és hódító. Varga Balázs ennek az alaknak csak az egyik felét, a gigerlit mutatja meg, a sármőrt alig. Talán a figura jóképűségében bízik, egy macsó ellenben durvább, erőszakosabb lenne.

A tömegben csodálatos egyéniségek vannak. Például Adél anyja B. Fülöp Erzsébet megformálásában. Ahogy ott tipeg, mindig láb alatt van, mindig leejt valamit, mindig a legrosszabb pillanatban szólal meg, azt tanítani lehetne. Mint ahogy László Csaba alakítását is, a lagziban nagyszájú, málé vendéget, aki aztán nagyszájú hatalmaskodóvá válik a rendőrségen. A kapitány, aki a molnári szereplők között nincs is ott, szövegeit tehát a Mohácsiak írták, Kilyén László tengeri medveségével. A házmesteri házaspár Nagy Dorottya és Tollas Gábor az örök "kisembereket" idéző játékában. Galló Ernő figurájának közönségessége, aki uborkákat szeretne elharapni nőkkel, lepisili a virágot a rendőrszobán, és fúj, amikor kiderül, hogy a házmestert Popovicsnak hívják. Gecse Ramóna szétzüllesztett Keczeli Ilonája, aki azért teszi a dolgát, ha már örömlánnyá tette az élet. Lőrincz Ágnes, aki a lagzi képeinek készítésekor a legüdébben kiált fel: "Jaj! Ki csípte meg a seggemet?!", később pedig igazi madámot játszik. Ördög Miklós Levente ájtatos és üres plébánosa. Biluska Annamária karakán szakácsnője. Bartha László Zsolt tanácsosa (ez a színész is felbukkan a lagziban), Bokor Barna fényképésze és orvosa, Kovács Botond fényképész-segédje és irodakukaca. Kiss Bora Violája, aki nem olyan tiszta és főleg nem olyan kitartó az ábrándban, mint Irma, és aki telehányja az egész őrszobát.

Ez a sok hányás is jelzi, hogy a harmadik felvonás megoldatlan valamiképpen. A tempó is zuhan, a közönség is fészkelődik. Gegek vannak ugyan, poénok, mint Galló Ernő figurájának pisilése, vagy ahogy az őrmester leüti Adélt, vagy ahogy a tanácsos kigomboltan kijön, miután Keczeli Ilona bement. De csak gegek, poénok: egyik sem mélyül, egyik sem válik motívummá, bevésetté. "Majd, ha piros hó esik!", mondta Sipos Irmának, és az előadás végén tényleg, hiszen bekövetkezett az, amiben már Irma se bízott. Ekkor ráncigálják a bőröndöt, a piros hóhullásban.

Az üvegcipő szép előadás, egy remek társulat születésnapján, egy nagy formátumú rendezővel, aki összeforrott csapat élén vezényel. Remélem, idővel a harmadik felvonás is megérik.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr728465178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása