Don Quijote agonizálása

Nincsenek ideálok.

Valamiféle ostoba mindent-elfogadás telepedett a világra. "Ha van pénze, megteheti", "Na és", "Mit tudsz tenni?", "Ez a piac, ezt kell szeretni" — annyit hallom ezeket a szólamokat, ráadásul olyan közegben, amelyben nagyobb becsülete kellene hogy legyen az álmodozásnak, hogy már valósággal belefájdult a fülem. Legutóbb egy újságíró-konferencián hallottam őket, és arra kellett jutnom, amit egy barátom fogalmazott meg remek tömörséggel, hogy ennek a szakmának nincs éthosza. Ott ültek a különféle fő- és felelős szerkesztők az asztal körül, és majdnem mindenre legyintettek.

Hozzáteszem, hogy különféle szerkesztőségekben dolgoztam és dolgozom, nagyon is tisztában vagyok mindenféle szorító körülményekkel, melyek meggyötrik az embert. Ott van mindjárt az a nevetséges fizetés, melyről a kényelmes fotelokban üldögélőknek fogalma sincs, és amely gyalul és gyalul és gyalul, amíg el nem fogy még a nap is, nemcsak az álom.

Mégis azt gondolom, hogy valami elérhetetlent ki kell tűznünk önmagunk elé, hiszen anélkül mit ér az élet, mit ér a szakma, mit ér akármi? Magunk közt voltunk, ki lehetett volna mondani legalább azt, hogy jó lenne, ha meglenne, ami nincs. Nagyon kevés ez is, de mégis közös alap lehetett volna, felüvöltés a holdra, a lázadás vágya legalább. Ehelyett mindent körülfolyt a belenyugvás mártása. De hát mint mondtam, minden vonalon ez van. Aki tegnap még az egyik oldalt nyalogatta, ma már olyan független, hogy az álmélkodás adja a másikat.

Azt is szívszorító látni, hogy nincs közös megegyezés a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. kapcsán. Álnaiv hüledezéseket olvashatni nap mint nap: "pénzt szerzett az irodalomra", "miért nem lehet mindenkivel szóba állni?" stb. De hát nem az érettségi találkozóról van szó, kedves barátaim! Hanem arról, hogy egy intézmény a hatalom kedvence. Egy erőszakos hatalomé. Hatalmas összeghez jutott. Alakul a kulturális kamarilla. Ha más lett volna ilyen "ügyes", annak sem kellene örülnünk. Mint ahogy, remélem, nem örülünk Kerényi Imre vagy a pártfestők "ügyességének" sem. 

És mi a piacnak ez a fetisizálása, vagy minek nevezzem? Ha valami létező, már jó is? Ha a pénz hatalom, tapsoljunk is neki? Akadt, aki kolbásztöltőt emlegetett a sajtószabadság kapcsán. Kolbásznak valók lettünk mindahányan? Hogy egy olyan költőre célozzak, aki sokak mestere volt, legalábbis arról szájaltak, hogy az.

Szögezzük le, hogy pénz kell, de nem bármi áron. Ebben legalább megegyezhetnénk, hiszen az is kiderült ismét: a párt zelótákat követel. Újságírónak, írónak, embernek lenni mást is feltételez, mint a puszta levést. Folyamatos munka, és nemcsak a munkaasztalnál.

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr8812150337

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása