A tönkretett világ - TGM-től Lovasin át hová?

Július 30-án megosztottam Tamás Gáspár Miklós Lovasi Andrásról szóló cikkét, s ezzel apró vihart kavartam. Csakhogy a dilemmát személyre szólóan is megéltem.

Az én esetemben a vívódások környezete a média, nem a koncert. Tavaly ugyanis közöltem egy cikket a Nemzeti Sportban, és egyik barátom irtózatosan lebarmolt: hogy nem sül le a képemről a bőr, egy Habony-lapban viszontlátni a nevem?!

Többet nem közöltem ott, de az eset azóta is eszembe jut. Végül is tényleg azt gondolom, hogy az Orbán-kormány a cinizmus és a korrupció egyre fokozódó örvénye, mely a menekültkérdés keltette félelmet arra használja, hogy bármit megtehessen. És miközben bármit megtesz, sokan, akikről mást képzeltem és reméltem volna, solideóznak meg tapsikolnak mindenhez, és mindenről meggyőzhetők, ha ugyan egyáltalán meg kell győzni őket. Valamikori értelmiségiek értenek egyet az MTA szétbarmolásával, mások meg úgy tesznek, mintha semmi sem lenne természetesebb, mint Madách falanszter-jelenetének megvalósulása, mondván, "szegény akadémikusoknak majd még dolgozniuk kell!" A CEU körüli szégyen közismert, az OSZK tönkretevése a küszöbön. De hát ez nem érdekes, hiszen a FIDESZ mindent azért tesz, hogy megóvja nemzetét a menekültektől. 

Kialakult tehát egy egynemű és egyneműsítő gondolkodás, mely nem tűr ellenvetést. Aki az Orbán-kormány ellen tüntet, az "genya", és ehhez a jelzőhöz a kommentelők nagy részének még ennél is cifrább hozzászólásai vannak. Hivatalos cenzúra nincs, informális azonban nagyon is van. A határon túli magyarok elkeserítő százaléka megadta magát, mert magyar állampolgárságot kapott, ami már csak azért is érdekes, mert korábban, a Gyurcsány-kormány idején attól zengett az ég, hogy az "jár nekünk". Hát ha egyszer jár, akkor miért is olyan nagy ajándék? És egyáltalán, minek az ajándék annak, aki autonóm szeretne lenni?

A szószedet teljesen 1989 előtti lett, a gonosz nyugattal meg a nemzet érdekével, mely ellen nem szólalhat fel az egyén. És akik ezt szajkózzák, azok olyan lelkesen kommunistáznak, mintha a fél életüket nem a kommunizmusban töltötték volna el, vagy a szüleik nem ott, sokkal kevésbé hősiesen és keresztényül, mint ahogy ma emlékeznek, és mintha ez, éppen ez, ami ma van, nem emlékeztetne kísértetiesen az 1989 előtti időkre.

Irodalomgyalulók többek között Ady és Kassák ellen hörögnek (hiszen az irodalom pitypang kéne hogy legyen; miféle dolog az, hogy "a virágnak agyara van"?), és nagyon sokan nem veszik észre, mennyire nincs igazuk már a szemléletükben sem, abban a porbafingó vidékiségben, amelyben szemfényvesztően sok adattal megtámogatott ostobaságaikat és/vagy aljasságaikat előadják.

Miért kell egy posztalkoholista énekest ennyire vérig támadni? — kérdezi egy barátom. Nem akarom megtámadni, de megértem a poszt- és minden bizonnyal precsalódott filozófust is. Az a filozófus Kolozsvárt született, és egy káprázatos közösségben szocializálódott, bár egy kemény diktatúrában. Azoknak az embereknek, akik a azt a közösséget alkották, egy része meghalt, más része szétvándorolt a világban, már a filozófus sem a szülővárosában él; egy harmadik része az utóbbi időben őrült meg. A diktatúra ugyan megszűnt, egy élhető Kelet-Európa reménye azonban szertefoszlott. És akkor jön egy énekes, és szélsőliberálisnak nevezi, őt, aki mindig más volt, mint a többiek, miközben mindig tartozni szeretett volna valahova.

Nem gondolom, hogy a világ attól dől össze, hogy Lovasi fellép Tusványoson. De amikor ennyire összeszűkül az a gondolati tér, ahol még egyáltalán ellehetünk, amikor már majdnem senkivel nem lehet normálisan, sine ira et studio beszélgetni, amikor szinte mindenütt alávetnek a "migránstesztnek", és annak függvényében állnak szóba veled, hogy hogyan reagálsz, nos, akkor nagy kiábrándulás, hogy egy lázadónak hitt zenekar is elmegy az illiberális fellegvárba. (Igaz, Tamás Gáspár Miklós nem ezt mondja, inkább gúnyolódik a dalszövegeken, de Lovasi dalszövegei jók, és ha rosszak, miért is kell csalódottan levelezni a szerzőjükkel?!) 

A dilemma persze nem új. Szabad volt-e Anda Călugăreanunak fellépni a "Megéneklünk, Románia" fesztiválon? — jelenik meg TGM írásában is. Szabad volt-e a mindenkori értelmiségnek együttműködni valamivel, amit szégyenteljesnek érzett? Abban ellenben mégiscsak különbözik a mai helyzet a korábbitól, hogy ma büntetlenül lehet nemet mondani; ezt sem Călugăreanu, sem Domokos Géza, sem Sosztakovics nem tehette volna meg ilyen könnyen. Más a kihallgatástól, a Szekutól, az ÁVÓtól, a Gulágtól félni, mint attól, hogy a közönség nem fog majd szeretni.

A dilemma tehát arról is szól, ki mennyire bírja egyedül, még ha teljesen egyedül nincsen is. Annak a városnak a nagyságától is függ, amelyben élünk: Budapesten bizonyára más ez, mint Marosvásárhelyen. Mégis rémisztő és kísérteties mindenütt, és főleg rendkívül elszomorító. 

Valamikor úgy tűnt, felépíthetünk egy közös világot. Ma már úgy tűnik, legfeljebb összenézhetünk egy tönkretett világ romjai fölött, és megkérdezhetjük: "Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?" Ezt különben Ady Endre írta.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr2614992932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása