A borderline és mi
Hétvégén a barátaink jönnek hozzánk. Havonta-másfél havonta megvacsorázunk egy házaspárral, hol mi megyünk, hol ők érkeznek, beszélgetünk, nevetünk, véleményezzük a világ dolgait.
Távozás előtt körülnéznek a könyvespolcomon. Mindketten pszichológusok, természetesen kíváncsiak, nekem milyen lélektani köteteim vannak. Freudot, Jungot persze ismerik, de – van egy könyvem a borderline-szindrómáról, csillan fel a szemem.
A férfiúé is felcsillan, meg szeretné nézni. Könyveim betűrendben sorakoznak, Joachim Gneist az első sorban rejtőzik belülről. Belevetem magam a folyóméterekbe, nagy nehezen kihalászom. A srác nézegeti, lapozgatja, aztán hirtelen azt mondja: most mégsem viszem el. Én térden állva könyörgök, vigye, ha már felkutattam. Nem és nem, mondja szelíden, tehát tántoríthatatlanul.
Én meg visszateszem a kötetet, de már nem legbelülre...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.