Szoboravatás
Másodikán kimegyünk a Mátyás szobor avatására. (A fotót, lentebb, Ádám Gábornak köszönöm.) A buszon egy öreg hölgy kokárdás koszorúval. Magyarok leszünk, akárki meglássa.
Magyar zászlók, aztán kiderül, voltaképpen RMDSZ-esek. Legnagyobb bánatomra ott vannak a legjobboldalibbak is. Fekete bakancs, kommandós ruha – egy heavy metál-csapatra emlékeztetnek. Nagy részük annyira fiatal, buzog bennük az adrenalin és a tesztoszteron.
A román himnuszt jólnevelten végighallgatjuk, a magyar himnuszt együtt énekli a tömeg. Sebesi Karen Attila alig jut el a második mondatáig, valakik énekelni kezdik a Székely himnuszt, a műsorvezető megáll, végighallgatja.
Ezt sem értem. Van egy gyönyörű magyar himnusz, miért kell az után bármit is elénekelni? Nem minden magyar himnusza az?
Egy ideig hallgatjuk a beszélőket, aztán a felavatás átalakul valamiféle szocializációs klubozássá: mindenki találkozik mindenkivel, megbeszéljük, mi történt, mióta (esetleg hosszú esztendők óta) nem láttuk egymást.
Hazafelé a buszon egy középiskolás tyúk beszélget valakivel mobilon. Olyan kolozsvári, hogy rémes, az első szótagokat úgy elnyújtja, jön, hogy a Szamosba vessem magam. "Neeeem aaaakartam a Duuuna tééévében szeeerepelni, szééégyent hoozok a rooomán baarátaimra.", mondja a bunkófonjába. Legszívesebben kidobnám a buszból, de hát úriember nem vaddisznó.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.