A hízelgés mélységei
Gondolom, mindenütt létezik ilyesmi és mindenkor; akárhogy is legyen, a mai román kultúrában jelenségszerű. Pleşu és Liiceanu persze túl nagy formátumú emberek ahhoz, hogy "az elnök emberének" tartsuk őket, mégis visszás, ahogy fáradhatatlanul dicsérik, ha nem közvetlenül, legalább közvetve. Patapievici már mélyebbre tör, de hiszen egy állami intézmény vezetője. Mircea Mihăieş, az intézmény alvezetője, még mélyebbre, őt a nagy irodalmi játékos, Serban Foarţă egyenesen seggnyalónak nevezte. Dan Pavel, az egykor hiteles politikai elemző, Gigi Becali tanácsadója lett, akárcsak Alex Mihai Stoenescu, a jelenkor rangos kutatója.
Miért, mondják, miért? Éppen az ne számítana, aminek igazán számítania kellene? Legyünk vonalasok, mert akkor...? Akkor megveregeti a vállunkat a Nagy Főnök, aki egyébként nem veregeti, mert egyre inkább úgy gondolja, mindez kijár neki.
Ilyenkor mindig egy anekdota jut eszembe. Hajdu Győző és Sütő András találkozik Ceauşescu gyomrában. "Jaj, Győző, hát téged is lenyelt?!!", rémüldözik Sütő. "Nem, válaszolja HGY, én alulról küzdöttem fel magam!"
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.