Wallander felügyelő tarkója
Az utóbbi időben a Wallander felügyelő az egyik legnagyobb élményem – el is döntöttem, hogy valahonnan a könyvet is megszerzem. Mert egyelőre csak a film, ez a "csak" azonban ezúttal tényleg csupán a nyelv konvenciói miatt áll itt. A mozi ugyanis jóval több, mint "csak"; nem lehet egy napon emlegetni a "csak"-kal. Kenneth Branagh egyszerűen zseniális a magányos, öregedő, borostás, fafejű nyomozó szerepében, de remek a többi színész is és csodálatos az operatőri munka (Anthony Dod Mantle, Igor Martinovic – az előbbi fényképezte a Dogville-t is). Például, amikor Wallander visszamegy a helyszínre és a tarkóját meg a gumikesztyűs kezét filmezik!
És a svéd tájak, ez a sok kopár magány! Ez a sorozat nem a hangulatával dobja fel az embert – minden dugába dől, a szülő-gyermek kapcsolat problematikus, akár a Wallander apja és Wallander maga közöttit, akár az ő és a lánya közöttit nézzük, az asszonyt, akibe a felügyelő szerelmes lesz az egyik részben, megölik, de meg különben is kiderül róla, hogy bűnöző, szóval minden borzasztó –, hanem a művészetével. Amíg ilyen filmek készülnek, addig még tizenöt Hollywoodot létrehozhatnak, úgysem romlik el semmi.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.