A mélység reménye
Valamelyik nap Thomas Enhco francia zongoristát hallgattam a Mezzo TV-n. Nem állítom, hogy a klasszikus zene megszállottja vagyok, mégis gyakran klikkelek erre az adóra, mert olyan tehetség, műveltség, okosság és elegancia sugárzik belőle, amilyenre szükségem van. Az egyik műsor egyfajta rövidített Proust-kérdőív – három kérdésből áll, és a harmadik: melyik zeneművet vinné magával egy lakatlan szigetre?
Eleddig két eredeti választ hallottam. Az elsőnek az volt a lényege, hogy ma már egy stickre a világ zenéje felfér, azt kellene elvinni oda. A másikat éppen ez a Thomas Enhco nevű francia fiatalember fogalmazta meg. Azt mondta, könyvet is vinne, méghozzá a Nárcisz és Goldmundot Hessétől, meg szobrot is, Camille Claudel egyik alkotását (La petite chatelaine), és ha zeneművet, akkor Brahmsot, mert, fejtegette ez a tejfölös szájú, rendkívül fiatal és rokonszenves ember, mindegyik olyan, hogy nem tudod, örülnöd kellene-e vagy szomorú lenned, már azt hiszed, alámerültél, de még mindig van mélysége...
Őt nézve-hallgatva arra gondoltam, van még remény.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.