A magány odúja
„Sokat kell egyedül lennem. Egész teljesítményem csupán az egyedüllét eredménye.” „Minden, amit írtam, Robinson zászlaja, a sziget legmagasabb pontján.”
Ha egymás mellé teszem ezt a két gondolatot, azt hiszem: nem szólna semmit. És nem is gondolna semmit. Nabokov igazságtalan, de Kafka lényegét jól ragadja meg: „Az olyan költők, mint Rilke, és az olyan regényírók, mint Thomas Mann, törpék vagy gipszszentek hozzá képest.” Thomas Mann egész életében fontosnak tartotta, hogy gondolkodásának folyamatát éppúgy, mint végeredményét, láthatóvá tegye, és egész életében tudatosan törekedett arra, hogy ezek a gondolatok nagyhatásúak legyenek – magyarán, hogy ő nem csupán regényíróként, hanem gondolkodóként is jelentőssé váljon, és persze még életében.
Kafka nem törődött ezzel. Magányosabb ember volt annál, semhogy ilyesmikkel törődjön. Magánya elemi adottság, nem tudatos döntés eredménye. Szorongás, félelem, abszurditás, fenyegetettség, bűn nélküli bűntudat – mindez általában elhangzik, ha róla beszélünk. De mindezeknél fontosabb és valamiképpen előbbre való, hogy magányos: egyedül van. Hiába Max Brod, hiába a barátok, akik a legenda szerint nevettek Az átváltozás hallatán. Biztos vagyok benne, hogy Kafka (az igazi Kafka, nem a barátok barátja) nem nevetett, hanem szűkölt a félelemtől. Különben is, a barátok, mint Kunderától tudjuk, elárulták a testamentumát. A kéziratokat nem égették el – nem érthették a magány döntését.
A szokásos elővigyázatosság (hogy tudniillik az író nem azonos hőseivel) teljesen fölösleges. K. egyedül van, Joseph K. egyedül van, Karl Rossmann egyedül van, Gregor egyedül van, Az odú elbeszélője végképp egyedül van. Mindent nekik maguknak kell kivívniuk, a jelent, a jövőt, még a múltat is. Mint a kezdetben idézett gondolatokból látszik, Kafka éppoly egyedül van, mint hősei.
Mit mondjon egy ilyen ember az EU-ról?! Mit mondhatna, ha Brüsszelben élne?! Hiszen a Monarchiáról sem mondott semmit, vagy Prágáról. Aki egyedül van, aki így van egyedül, az mindig egyedül marad. A magány ténye s a magányos ember állapota és helyzete nem változik sem attól, hogy az ember egy országok fölötti szövetség lakója lesz, sem pedig attól, hogy máshová költözik.
Két érv is szól amellett, hogy semmit nem mondana, legalábbis nem olyan közvetlenül, nem olyan direkt módon, ahogy a kérdések hangzanak. Egyrészt az EU (mint a Szent Szövetség vagy bármi más) absztrakció egy prózaíró számára. Egy író sohasem az időről ír, mindig a Madeleine-kekszről. Nem a hamis vigaszról, hanem az éjjeli menedékhelyről. Nem a homoerotikáról, hanem Aschenbachról és Tadzióról. (Ráadásul Kafkának szatirikus hajlama sem volt, mint például Spiró Györgynek, aki a HVG egyik számában nagyon szellemes szöveget tett közzé az EU irodalmi szabványairól.)
Másrészt Kafka leveleiben és följegyzéseiben sem elmélkedett a közéleti eseményekről vagy bármiféle olyasmiről, amit ma „politikának” lehetne nevezni. Nem tudott olyan közel kerülni a világhoz, hogy problémáit átérezze. Mint minden magányos, kívánta az emberi közösséget, de félt is tőle. Szorongott, hogy abban a pillanatban, amikor magánya fölenged, egyéniségét is elveszti. Úgy menekült, ahogy menekülni lehet: egyre mélyebbre fúrta magát önnön világába.
Gregor nem Prága lakosa, hanem a félelemé. Vagyis a magányé.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.