Az újságírók hazája

 

"Különös, erős mákony ez, amellyel nem élhet sokáig veszélytelenül az író; a gépies gyanakvás, az a vállvonogató fölény, amellyel az újságíró »biztosan tudja«, hogy csak kétféle ember van, olyan, akiről még nem derült ki, s olyan, akiről már »kiderült valami«, lassan közvádlót nevel az íróból is. (...) Egy napon választani kell: az író szót kér, s az újságírónak ilyenkor el kell hallgatni, nem lehet kétfelé élni, kétfelé hinni, nem lehet a nap különböző szakaiban »megérteni« azt, amit a szerkesztőségi hivatalos órák roham-pillanataiban feltétlenül gyűlölnöd s irtanod kell...” Márai írta ezt a bekezdést, az igazát viszont én is megtapasztalhattam a múlt héten, midőn Magyarországon, pontosabban Budapesten jártam.

Igaz, jó néhány esztendeje készülődik ez, tapasztalom évek óta már. Talán „csak” annyi változott, hogy a kormány diktatórikus törekvései miatt még jobban megszorult a feszültség, sistergőbbé lett a kizárólagosság.

Sokakkal tudtam beszélgetni úgy, mintha normálisak lennénk, de ha visszagondolok, velük a legritkább esetben hoztuk szóba a politikát. Régi osztálytársak vagy újabb barátok, emlékeinket gombolyítottuk le nosztalgikusan röhögve, írásainkról beszélgettünk. Ez a cinkos nevetés teljesen kizárta még a lehetőségét is annak, hogy jobb- és baloldalt emlegessünk.

De vilmosoztam közben olyannal, akinek csupán a baloldal jelentette az „igazságot”, az egyedül lehetségest, mi több, egyedül comme il faut viselkedést. Vilmosoztam olyannal, akinek elfelhősödött a tekintete, ha azt merészeltem mondani, a jobboldalnak is vannak szélei. Döntöttem magamba a gyömbért a pálinka mellé, amikor úgy nézett rám, mint a lőtt medvére, mert bevallottam, én a beszélgetéstől remélek valamit, nem a határozott kijelentésektől. Ha beszélgetünk, kialakulhat valami, amire egyikünk sem számított korábban.

A mélyben azt éreztem, nagyon kevés az „író”, aki nem biztos abban, hogy kétféle ember van, sőt, inkább abban biztos, hogy sokféle ember van. Annál több az „újságíró”, aki kettébe vágja a világot, s önmagát természetesen a tiszták közé sorolja. Még az igényét sem tapasztaltam annak, vagy a vágyat arra, hogy ne legyünk már olyan kényelmesek.

Holott ez a kényelem nem jó, akárhány oka is van. Tárgyilagosság, elfogulatlanság, arányérzék – ezek mégiscsak fontosak lennének, főleg annak, aki mondani szeretne valamit, nemcsak ítélkezni elevenek és holtak felett. Aki nem oldalakkal szeretne beszélgetni, hanem emberekkel.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr484497623

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása