Sprőden lázadj!
"Ki tekint csuklyás szemembe? Ki tapad zúzos ölemre?" Ez volt az első szám, azt hiszem.
Véletlenül keveredtünk oda, de ahogy telik az idő, az ember már nemcsak szajkózza, meg is tapasztalja: nincsenek véletlenek. Kiállításmegnyitóról jöttünk, nézzünk be a Fő térre, mondta Márta. Benéztünk és ottragadtunk, s ha nem lennék olyan önbosszantóan gátlásos, teljesen feloldódtam volna.
Bár a rockerkorszakom örökre kimaradt, mindig szerettem ezt a Hobót. Mindenki tud lázadó lenni, de a következetes lázadó nagyon kevés. Hány borzas fejű embert nem láttam, aki egyetemista korában a függetlenségről prédikált, aztán olyan hivatalnok vagy államtitkár lett belőle, s olyan hasogató marhaságokat mondott, hogy megrepedt a képernyő, amikor rámozdult a kamera?!
És hogy maradjunk a rocknál: láttam én már olyant, aki egykor a kamaszok álma volt, ma meg Lagzi Lajcsival énekel! Akkor most hogyan hihetnél el bármit is?!
Hogy mégis elhihetsz, elhihetek ezt-azt, az az olyanoknak köszönhető, mint Presser és Hobo. Akik sprődek, borzasak, rekedtek, gyűröttek, csuklyás szeműek ma is. Mert másképp nem érdemes.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.