A lélek lakkja
Az a szörnyű kontraszt megráz, hogy míg minden valamirevaló színházat (a szatmáritól a sepsiszentgyörgyiig) mindenféle támadások érnek az erkölcs-, kultúra-, nemzet- és egyébféltő kórusoktól, addig Tamás Gábornak nem szűnik tapsolni és sikongani a közönség, vagy tán inkább elandalodni rá nem szűnik, hiszen ki énekelné szívhez szólóbban, hogy "oda vágyom mindig vissza" és társaikat, kinek a klipje jutna a jólnevelt s korábban megbotránkozott, akkor azonban vajként olvadó észbe, ha nem az övé, kinek a kapcsán meredeznének a lélek fenyvesei, s kinek az őszinte szeme nem csillanna a másik szem tündér vizében.
Szóval megráz. Évről évre eljön a pillanat, amikor több erdélyi városba ellátogat az erdélyi magyar léleknek ez a csillogó lakkja, ez a konfettizett nemzeti gyász, s akkor aztán ne félj, világ! Telt házak, könnyes arcok és határidőnaplók jelzik a vágynak útját, s az esten minden van, amitől fel lehetne háborodni, ám a felháborodás celofán alatt pihen, amíg valahová ki nem dugja az orrát Bocsárdi, Keresztes vagy Tompa — akkor aztán lehet hadonászni és félteni megint, tizenkétezerrel.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.