Együnk hússalátát!
Nem vénnek való vidék, amit Cormac McCarthy ábrázol a regényében. Még el kell olvasnom egyszer, mert egyelőre nem ért teljesen össze a próza hússalátája, de első olvasásra is éreztem, nagyon erős. Írásjelek nélküli, csupán pontokkal szabdalt szöveg, szinte a hidegvérű gyilkosságoknál is közönyösebb, mert nem jelennek meg benne a narrátor érzelmei. Azt tudom, mit gondol Bell, a seriff, vagy Moss, aki megtalálja az elrabolt pénzt, olykor azt is, amit Chigurh, a gyilkos. De hogy Cormac McCarthy mit gondol, azt hálistennek csupán közvetve tudhatom.
A saláta két fontos összetevője: Bell monológja, illetve a gyilkosságokkal párhuzamosan haladó nyomozás. A seriff idős ember, aki természetesen arra esküszik, korábban minden jobb volt, de a puszta pontok, illetve amiatt, mert látszik, hogy most nem jó semmi (Chigurh nem a pénzért gyilkol, hanem azért, mert neki gyilkolnia kell, végül elkapni sem sikerül), nos, emiatt tehát mégsem hat közhelynek mindaz, amit mond. Chigurh-ról pedig hálistennek nem derül ki, milyen sötét gyermekkora volt, hogy belefolyjon a frusztrált gyerekből világhírű sorozatgyilkos unt képletébe.
Az amerikaiak nagyon tudják ezeket a koppanós, ki tudja, hova vezető párbeszédeket (Hemingway!), a száraz, kétségbeejtő leírásokat. Mikor a könyv végére érünk, szinte azt mondanánk, "nem embernek való vidék". Nagyon nem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.