A vigyori tükör
Akik követik e blog útját s amiket egyebütt írok, azok sejthetik, nem vagyok nagy filmrajongó és -követő – a film számomra hideg, a legtöbb esetben hiányolom belőle a színház lüktetését, személyességét, szenvedélyességét és forróságát, néhány színészhez inkább ragaszkodom, mint nagy rendezőkhöz... Bizonyára olyanok is akadnak, akik majd harsányan felnyerítenek az alábbiak olvastán, hiszen egy olyan műről szeretnék beszélni, amelyet 2005-ben mutattak be.
Én azonban csak tegnap este láttam a TCM-en, és már az első képsoroktól valósággal odatapadtam a képernyőhöz. Nyilván nem véletlenül és nem érintetlenül: a film Truman Capote-ről szól, aki éppen a Hidegvérrelt írja. Nemcsak a tökéletes takarékosság ragadott magával (nincsenek dühkitörések, boldog nyakbaborulások, ajtóbevágások és más olaszos izék), az ennek következtében nagyon erős, mert feszülten fojtott jelenetek (Clifton Collins Jr. zseniális a barna szemével és az egész arcával – kíváncsi lennék, hogyan hoz létre, fejt ki egy színész magából egy ilyen arcot), hanem a pontos operatőri munka is, a hibátlan rendezés és elsősorban Philip Seymour Hoffman játéka.
Hoffman kerek, hamisan ártatlan arcával egészen olyan, mint amilyennek Capote-t elképzelem. Közhelyekből építkezik, hiszen mi más lenne a sok nőies mozdulat, a lágy vigyázzállás, a megvékonyított hang, mégis meg tudja fejelni mindezeket valamivel, ami nem "egy meleg", hanem Truman Capote. A ripacséria, amit akkor művel, amikor írókkal találkozik és a primadonnát játssza, a hiúság, amellyel szóvá teszi, hogy "George" nem jött el a felolvasására, és "még mindig várom, hogy felhívjon", no meg azt, hogy Tennessee-nek (Williams, A vágy villamosa szerzője) nagyon tetszett, a kegyetlenség, amellyel Perry Smithet magához édesgeti, ügyvédet fogad a számára, elhiteti, hogy a barátja, végül pedig megalázza, mert nem akkor mondja el a gyilkosság történetét, amikor ő akarja, bár a kivégzésre mégis elmegy – nos, mindez egészen felkavaró és hiteles. Éppen ilyen egy író, gondolja az ember, aki maga sem idegen ezektől a hiábavalóságoktól. "Mintha ugyanabban a házban nevelkedtünk volna, csak én az elülső ajtón léptem volna ki, ő meg a hátsón", mondja Capote Smith-ről, és ez egy nagyon tisztán látó kijelentés.
Mostanában ritkán nézek filmet, inkább mindenféle gyilkosságokkal és nyomozásokkal delektálódom. Ez a film azonban nem úgy volt szórakozás, mint a végeérhetetlen CSI-ok és NCIS-ek, még úgy sem, mint a Castle. Ez bizonyos értelemben maga volt a tükör, amit egy vigyori ördög tart egészen közel az arcodhoz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.