Sétálok a magánnyal
Régóta készülök Barnás Ferencre. Már Az élősködőt megpróbáltam elolvasni, de beleuntam; a Másik halált elkezdtem, de az élet szétcikkelt; most végre elolvastam A kilencediket, és nagyon tetszett. Nekem mindig is bejöttek az olyan könyvek, amelyek szenvedélyesen szóltak a szenvedésről, s még inkább azok, amelyek ugyanakkor távolságot is tudtak tartani tőle. Barnás mindkettőt nagyon tudja és remekül csinálja, még ha bele sem merek gondolni, mibe került ez a tudás. Jó a történet, jók az alakok, jók a nevek (Pap, Zoknis, Ésanya, Ésapa stb.), és mint minden nagy próza esetében, itt is megjelenik egy világ, amely minden dicséret vagy kifogás ellenére egyszerűen van.
De készültem Barnás Ferencre, az emberre is. Bár nagyon másfélék vagyunk, vonzott az a visszafogottság, amellyel nem játssza a zsenit, nem pózol, nem követel semmit, csak azt, olykor nyomtassák ki egy könyvét. Sétáltam egy múzeumban, s egyszercsak ott volt előttem a teremőr, azaz ő. Valahogy végig és mindig így vagyok vele: hirtelen, de megkérdőjelezhetetlenül ott van, csendesen, visszahúzódóan, de kikerülhetetlenül.
Nem szólítottam meg, óvakodtam megtörni féltve őrzött magányát. Csak bámultam egyet, aztán sétáltam tovább. De mint a prózája, az alakja is bennem maradt valamiképpen. Ha másként lennék hiú, ilyen lennék én is, ezt éreztem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.