Tárca kis Jókaival
Sárungyerné páratlan dignitással és rigurozitással nevelé leányát, kinek a Noémi nevet adá, midőn a keresztelő ideje elérkezék. Az igazság kedvéért azonban tartozunk itt egy kiegészítéssel, mégpedig azzal, hogy Sárungyerné semmit nem hagyott a véletlen szeszélyeire, így aztán a lánya nevét is jóval előbb elhatározá, semhogy a férje, ez a jóindulatú, oktondi ember egyáltalán gondolhatott volna arra, hogy lánya lesz valaha az életben.
A valóban egyedülálló dignitás és rigurozitás abban álla, hogy Sárungyerné naponta, de inkább kétóránként több ízben is kijelenté, hogy Noémi semmit nem ér, gyöngesége még egy oroszlánt is leverne a lábáról, határozatlansága közmondásba illene, ha az emberiség méltónak tartaná az ilyen embereket, hogy proverbiumokat költsön róluk, de az emberiség, hála legyen az Istennek!, több ésszel van megáldva – ilyen s ehhez hasonló hízelkedésekkel veté meg lánya jósorsának ágyát, amik egy része már azért is gondolkodóba ejtett volna minden jóérzésű embert, mert valahányszor Noémi mégiscsak rávevé magát, hogy saját akaratából cselekedjék, Sárungyerné rögtön leteremtette, s hálátlan kígyónak szidá, kit az ember hév anyai kebelén melenget.
Midőn Noémi mégiscsak beleszerete egy fiatalemberbe, ki egyébiránt nem vala maga a hét- vagy kilencüstökű sárkány, igaz, Lendvay sem, ki Bánk bánt adja a Nemzetiben, csupán egy fiatalember, ki szeretni és szerettetni vágyott, Sárungyerné minden igyekezetével azon lőn, hogy ezt a semmirekellőt (miért nevezé így, azt senki nem tudá megmondani, még tán ő maga sem) kivesszőzze lánya életéből, s mikor Noémi ebben az egyben nem engede, valóságos fúriává változa: egész nap egyebet sem mondott, mint hogy milyen boldogtalan lesz a leánya, ha most az egyszer nem hallgat rá (mint látjuk, Sárungyerné matematikából sem fogott volna jelest kapni), s ha férje, a cipész, ki egész nap csak cipőket javított és hallgatott fidelitással, olykor mégis meg akara szólalni lánya védelmében, Sárungyerné ráripakodott, mondván, "dugd vissza már a faszöget a szádba".
A menyegzőt végigülé, mint maga a megtestesült keresztényi mártírium, hogy már akik ismerék, azok is kezdének igazat adni neki, s midőn Noémi nem sokkal az után teherbe ese, Sárungyerné úgy örvendeze az áldásnak, hogy átrendelé az ijedt fiatalembert lányával együtt, és azt kiabálá, "hát normálisak vagytok-é vajjon?"
Így aztán senkit nem ére váratlanul, hogy Noémi húsz évnyi házasság és negyven évi édesanyai nevelés után melankóliába hulla – senkit, Sárungyernét kivéve, ki minden jóslatát igazolva látá, valóságos elégedettséggel nyugtázá e fejleményt, s még halálos ágyán is azt hörgé, "Én megmondtam! Én tudtam!", míg férje minden faszögére könnyeit hullatá, hogy kivész a világból egy ilyen angyal, egy ilyen tündér, egy valóságos Sára, ki életét összehasonlíthatatlanul boldoggá tevé.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.