Ha ketten leszünk
"Az ember gyakran marad így egyedül" – írja Roland Barthes a csodálatos Világoskamra elején, amikor arról beszél, mennyire nem értette meg senki, ahogy Napóleon egyik fivérének fényképét látta. "Ezek a szemek még látták a császárt!", kiáltott fel ő, a többiek azonban nem értették, mi a túrót kiáltozik.
Gyakran kétségtelenül, én is érzem ezt olykor. Máskor viszont mégsem marad, s néha éppen annak köszönhetően, akitől nem is számíthatott ilyesmire. Én például imádom a Gavallérokat; hogy miért, azt itt fejtegettem. Sokszor újraolvasom, s nem szűnök csodálkozni Mikszáth zsenialitásán és örökös aktualitásán.
A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy valamelyik nap láttam egy portréfilmet Mándy Ivánról. Egy adott pillanatban a kommunizmusbeli kalandját adta elő, hogy egy iskolában a Különös házasságról kellett beszélnie a diákoknak, ő meg az utolsó percben úgy döntött, mégis inkább a Gavallérokat választja, mire az elvtársak ki- és rásütötték, hogy azért, mert kispolgári csökevény, "holott én egyszerűen azért választottam, mert azt tartottam a legjobb könyvének, ma is azt tartom."
Az ember nem azért szeret egy könyvet, mert egy nagy író egyszer majd egyet fog érteni vele, hiszen erre nem is gondolhat. Ha mégis ilyent hall, alig bír magával, s én azt hiszem, erre való az irodalom: hogy alig bírjunk magunkkal.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.