Különös szenveink
Olykor eltöprengek a szenveimen: legyenek bár rokonok vagy ellenek, egyként megmagyarázhatatlanok tulajdonképpen. Vagy legyünk megfontoltabbak: mindig van bennük valami megmagyarázhatatlan.
Az egyik költő nárcisztikus, egocentrikus, sorra idézi saját verseit, csak aknavetővel szabadulhatok tőle, mégis rokonszenves – a másik ugyanilyen, semmivel sem fárasztóbb, talán csak macsóbb és pénzorientáltabb, mint az első, mégis ellenszenves. Az egyik öregúr éppolyan nosztalgiával viszonyul a diktatúrához, mint a másik, talán csak a kedélye világosabb, nappalibb, az egyik mégis rokon-, a másik viszont ellenszenves.
Rengeteg ilyen párost, ilyen oktalan különbséget tudnék felsorolni – oktalant, mert alig bírom racionalizálni. A köznapi életben nem is igen kellene, de ha már cikket írok az egykori rendszer perverzitásáról, akkor jó lenne tisztában lennem mindkét irány forrásával.
De nem tudok, csak annyit: mindkét forrás bennem buzog, az én nehezen kezelt szubjektivitásom az oka minden szenvemnek. Milyen jó is lenne, ha soha nem kellene sem csalódnom, sem félrenéznem. De hát addig még sok van. Ha bölcs leszek, megírom majd, mit tévedtem előző életemben, s hogyan bántottam meg azt, akit szerethettem volna tulajdonképpen.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.