A magát vájó vendég

Abszurdoidok, Piros madár – ha jól értettem a kortársakat, leginkább ezekért becsülték Páskándi Gézát, pontosabban ez volt a felkavaróan új az ő fellépésekor. Az "őselső" verseskötet 1956-ban (!) és az abszurdoid drámák (a sorozatnyitó az 1968-as A sor) tényleg olyanok lehettek megjelenésük idején, mint valami fehér fecskék.

Aztán mozdult a sors és a történelem, Páskándit 1957-ben letartóztatták, 1963-ban szabadult, s vagy ezért, vagy a sikervágy miatt (történelmi drámákkal nyilván nagyobb hatásra számíthatott, mint abszurd darabokkal) a múltban kereste hőseit és problémáit. Nem megrovó szándékkal mondom ezt, hiszen én sem a Holdon élek, hanem író vagyok, tudom, milyen a siker szívása; másrészt azért sem, mert a Vendégséggel és a Tornyot választokkal (leginkább ezzel a kettővel, a többivel kevésbé) Páskándi fényesen bizonyította, amit amúgy is sejtünk mindannyian: igazi író a múltban is a mát keresi, azt, hogy hogyan mondhat el a régi történetekkel valami olyasmit, ami a mára is érvényes. Móricz állítólag Adyt és önmagát mintázta meg Báthory Gábor és Bethlen alakjában – ha ez igaz, számára sem puszta játék volt mindez, hanem a legszemélyesebb problémák újra-fölvetése, a legforróbb nem is csak maiság, hanem jelenvalóság, vagyis játék, de a szó világot teremtő értelmében.

Dávid Ferenc és Socino, a besúgott és a besúgó – semmi sem lehetett aktuálisabb a Páskándi számára akkor; még zaftos pletykákat is lehet hallani arról, hogyan, kinek a "segítségével" élte meg a megélendőt. Hiszen a darab éppen azért jó szövegében is, mert érződik a diktatúra és főleg a személyes felelősség nyomása és gyötrelme Socino alakjában. Dávid Ferenc nem gyötrődik, mert tiszta, Mária azért, mert cinikus áldozat, Blandrata, mert cinikus hatalom. Ezért aztán a cím is remek: a vendég vájja itt szét önmagát, az, aki beköltözik ahhoz, akit tisztel ugyan, akit azonban mégis be kell súgnia.

Tornyot választok Harag rendezte előadása olyan emlék az egykori kolozsváriak lelkében, mint A lócsiszár virágvasárnapja, méghozzá elsősorban a két koldus, Pásztor János és Vadász Zoltán alakítása miatt. Azok a nézők, akik joggal érezték elnyomottnak, bezártnak, kifosztottnak magukat, a művészet különös lélektanának megfelelően örömmel azonosultak a nyomorék páriákkal.

S ez Páskándinak és Haragnak egyaránt köszönhető. Páskándi tehát, amíg itthon élt (1974 februárjában áttelepült Budapestre), addig a nemzet körülrajongott lelkiismerete is volt valamiképpen. Távozása után azt az utat járta be, amely sok erdélyi magyar íróra jellemző: keserűség, sebzettség, a régi státus kétségbeesett keresése.

2011 szeptembere óta a Digitális Irodalmi Akadémia tagja – ez talán segíti újrafelfedezését.

A bejegyzés trackback címe:

https://jodemenysegfoka.blog.hu/api/trackback/id/tr1005165283

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása