A püspök úr esszét ír
Emlékszem, milyen döbbent meglepődéssel beszéltük meg a barátommal: te, ez a Makkai jó!!! Amiből nemcsak az világlik ki újfent, hogy milyen hülye is tud lenni az ember fiatalon, hanem az is, mennyire el tudják zárni a mellszobrok a látását. Makkai Sándor, a nagy transzszilván püspök – több se kellett, hogy ne érdekeljen. A szenvedőleges Erdélyből az elégből is inkább elegünk volt.
Érdekes, akik tegnap és ma a szobrát fényezték és fényezik, mintha megfeledkeztek volna nagyszerű esszéjéről, a Harc a szobor ellenről, melyben éppen ennek a szoborállítási mechanizmusnak a kétélűségét fejti ki élesen, méghozzá a leginkább megszobort egyéniségek egyikének, Széchenyinek a kapcsán.
Az az írása, amelynek mi akkor örültünk, a Magyar fa sorsa volt, a remek Ady-elemzés. Egyes dolgok ma már gyermetegnek tűnnek (a költő és a lírai alany problémátlan azonosítása, a versek minden óvatosság nélküli, közvetlen prózába-fordítása), de ne feledjük, hogy 1927-ben íródott, hogy rengeteg pontos megállapítást tartalmaz, hogy rendkívül alapos áttekintése az életműnek, és főleg: hogy egy püspök részéről máig páratlan gesztusnak tűnik, ahogyan megvédett egy nagy költőt, akit a sok marhák borzasnak, polgárpukkasztónak, istentelennek, erkölcstelennek, hazaárulónak és sok egyéb kedvesnek és szépnek neveztek.
Máig hatoló élményem továbbá a Hősiesség című, mély kétségbeesésből maró humorral felnövesztett esszé: "Egy másik ismerősöm ugyanvalóst ellenkező nézetekkel tisztelt meg. Azt mondta, hogy az ő nézete szerint nem vagyunk méltók a történelmi időkhöz, amelyekhez szerencsénk van. Nem vagyunk elég kemények, ellenállók, harciasak és hősiesek. Az volna a felemelő és stílszerű, ha a kisebbségi sorkatona állandóan hörögve állana történelmi posztján, szétszórt hajával, véres homlokával, és naponként meghalna a nemzeti igazságért. (...) Tényleg bosszantó, gondoltam röstellkedve, hogy ez a komisz mindennapi élet nem akar alkalmazkodni a mi nagyszerű hivatásunkhoz. Nem akar alkalmat adni a hősiességre, amit joggal várnak el tőlünk. Rettenetes, hogy a mártírsors osztályosai csak úgy prózában beszélnek, mint akárki fia. Arcpirító elgondolni, hogy minden este lefeküsznek, ágyban alusznak, hadifelszerelés nélkül, reggel felkelnek, közönséges, kicsi dolgaik után látnak, valamit mégis esznek ebédre, éppen úgy születnek, házasodnak, betegeskednek és haláloznak, mint másegyebek. Állítólag — remegve írom le a szót! — néha nevetni és tréfálkozni is merészelnek, jó képet vágnak a rossz játékhoz, időjárásról, vásárról, erről-arról haszontalan beszélgetéseket folytatnak, sőt, olyan elvetemültek is akadnak köztük, akik nem röstellnek színházba, moziba járni, könyveket olvasni, sportolni és egyáltalában élni." Mindenféle egyebek helyett ezt vésném a város-, község- és más hasonló házak homlokzatára.
A püspök úr számomra tehát legeslegelsősorban: esszéíró. Bágyadt, illusztrációszerű történelmi regényeiért nem rajongok, esszéiért azonban feltétlenül. Mostanában olvastam újra a Bethlen Gáborról szóló Egyedült, s azt is eredetinek és végiggondoltnak éreztem.
Szurkolok a mai püspököknek, hogy olyanok legyenek, mint ő.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.