"Megtanultam hallgatni érted" - Hervay Gizelláról
A Levél helyettet Illyés Kinga Fagyöngy című lemezén hallottam először, s azonnal kedvenc verseim egyikévé avanzsált. Később, amikor kutakodni kezdtem az életműben, találtam még bőven szép verset, de az emberi természet rejtelmeinek köszönhetően egyiket sem tudtam annyira megszeretni. Talán a hangulat is hozzájárult az egyediségéhez: ülök nagymamámmal a szobában, körülöttünk a blokk zajai és az áporodott öregség, bennem a dúló kamaszság, és közben Illyés Kinga hangja.
Ha nem nő lett volna, és nem Budapesten lesz öngyilkos, halálából ugyanolyan legendát faragnak, mint egykori férje, Szilágyi Domokos kányafői pusztulásából. De nő volt, és Budapesten lett öngyilkos, életművét hát nem takarta el semmi, csak a felejtés, legalábbis egy ideig. Aki eleget töltött már az irodalom dinamikájában, az tisztába jöhetett vele, mennyire viszonylagosak a "siker", "fennforgás", "felejtés", "bukás" fogalmai, milyen kitörülhetetlenül be tud állni egy "elfeledett költő" nagy verse az emberbe, mennyire tud ragaszkodni ahhoz, hogy szereti Simonyi Imrét, Ladányi Mihályt – vagy Hervay Gizellát.
Hervay Gizella egy ideig elfeledett volt, költőként legalábbis. Mert a Kobak könyvét minden nemzedék emlegette mindenkor, a lyányom is szerette, ha abból olvastam. Aztán (de hát nincs "aztán", csak "egyszer" van, valamikor az életben) elolvastam Balázs Imre József monográfiáját, és beláttam, hogy akit jól szeretnek, az szeretve van, és kész.
Valamikor középiskolás koromban egy versműsor sikerén felbuzdulva, melyen elzengtem néhány kedvenc versemet, Hervay—Szilágyi estet terveztünk egy lánnyal. Nem lett belőle semmi, de ma már ismét nagyon szívesen válogatnék, persze nem magamnak. Mindent megadnék, ha egy olyan színésznő, mint Illyés Kinga (nem ugyanolyan, csak szenvedélyében) elmondaná: "Annyira kellesz, hogy – látod – / megtanultam hallgatni érted, / annyira kellesz, hogy / álmaimból könnyedén kilépek, / annyira kellesz, / hogy téged kereslek, nem a szerelmet, / gondolataidba vegyültem, / mint anyja könnyeibe a gyermek. // Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás. / El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást. / A mámor – rikító selyem volt csak – elszakadt – / téged szeretlek immár, nemcsak magamat."
Annyira érzékeny, hogy muszáj volt öngyilkosnak lennie? Ostobaság, hiszen minden művész érzékeny, mégsem minden művész lesz öngyilkos. Mégis olyan sorok ezek, amelyek után az ember nem lepődik meg annyira azon, hogy aki írta őket, öngyilkos lett. Olyan vágy fogalmazódik meg ebben a versben, amely magában hordozza teljesülése képtelenségét.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.