Párhuzamos idézetek - 1.
Új rovatot indítok, mégpedig azért, mert bízom abban, hogy a különféle mondatok összeszikráznak és érdekesen zizegnek. Másrészt azért, mert félek, hogy olykor olyasmit írnék, amit utólag magam is megbánnék. Harmadrészt pedig azért, mert van, amit már évek óta mondok, és szomorúan tapasztalom, hogy sokan még mindig nem gondolkodtak el rajta.
Jöjjenek tehát a mai idézetek:
"Divat Erdélyt a novella hazájának nevezni, merthogy geopoétikailag ez a dombok és vizek által »kicsiny tájegységekre« szabdalt fennsík, a maga emelkedettségével és lefojtott tektonikájával a rövid lélegzetű »drámai-lírai formának« kedvez. Ez marhaság." (Láng Zsolt: "A" "romániai" "magyar" "irodalom" "története". = Uő.: Tója vagy tottja? "A" "romániai" "magyar" "irodalom" "története". Koinónia, Kvár 2008. 21.)
"Erdélyi gondolák a Marosban. Kiáltó szószok a húsokon. A sajtoslaska méltósága. Haladj velünk, kaparj nekünk!" (Láng Zsolt: A Sütő. = Uő.: Hányan mentek Piripócsra? Komp-Press, Kvár 1995. Ariadné sorozat. 109.)
"Azt hiszem, nyugodtan beszélhetünk erdélyi identitásról. Amikor az ember beleszületik egy rendhagyó földrajzi-történelmi tájba, többnemzetiségű társadalomba, közvetlen környezetében egy szomszédos kultúra kellékeivel, és tudomásul veszi, hogy közelében a más ajkúak is ugyanazt érzik, tekintik otthonuknak, ez kihat egész életszemléletére, így természetes, hogy ez a felismerés egész életében végigkíséri, és érzelmi élete, identitása részévé válik. Ha ez igaz, akkor ebből szinte következik, hogy léteznek az itt jelenlévő irodalmi tájnak olyan specifikumai, amelyek irodalomtörténeti megkülönböztetést is indokolnak. Ez azonban nem igaz. A nyelvi hovatartozás, az anyaország földrajzi közelsége, a közös történelmi múlt tudata egy író esetében eldönti ezt a kérdést. Én kezdettől fogva elsősorban magyar írónak tartottam magam, és nem emlékszem, hogy akkoriban nemzedéktársaimban élt volna bármiféle megkülönböztetés igénye, olyan értelemben, hogy mi erdélyi írók külön entitás lennénk, esetleg nem tartoznánk szőröstől-bőröstől a magyar irodalom egészéhez, vagy esetleg csak félig-meddig. Holott a politikai szándék éppen ezt sugallta, akkoriban akadtak ennek a nézetnek is szószólói. A hatalom részéről a megosztás valamilyen formája mindig is a kisebbséggel szembeni politika része volt. Jól érzékelteti ezt statisztikai kérdőíveken, népszámlálási rovatokban a hivatalos politika által előzékenyen felkínált lehetőség a székelység, mint külön nemzetiség vállalását illetően – aki aztán óvatlanul, buta provinciális indíttatásból élt is a lehetőséggel, később meglepetten tapasztalhatta, hogy ahányan büszkén székelynek vallották magukat, annyival kevesebb magyar szerepelt a kimutatásokban. Bizonyos jegyek alapján írók erdélyiségéről persze beszélhetünk, ilyesmi létezik, olyan értelemben, hogy a művekben az erdélyi lét, az anyagi és szellemi infrastruktúra sajátos elemei áthatják a szövegeket anélkül, hogy tárgyalásuk emiatt külön fejezetbe kívánkoznék." (Elek Tibor: Sinistra és Verhovina bennünk van. Beszélgetés Bodor Ádámmal. Bárkaonline.)
"Nem tudom, mindkettejük erdélyisége teszi-e, de Lángot olvasván olykor Bodor Ádám jutott eszembe. De semmiképp sem úgy, mintha Láng bármiféle módon is utánozni akarná az ősz mestert. Inkább a közös tapasztalatok, Erdély unikális atmoszférája a kapocs szövegeik mélyrétegében." (Győrffy Ákos: Metafizikus pókháló)
"„Hogyan határozzuk meg a provincializmust? Mint arra való képtelenséget (vagy annak megtagadását), hogy kultúráját valaki a nagy kontextus-ban lássa. Kétféle provincializmust ismerünk: a nagy és a kis nemzetek provincializmusát. A nagy nemzetek azért állnak ellen a világirodalom goethei gondolatának, mert úgy vélik, saját irodalmuk elég gazdag ahhoz, hogy ne legyenek kénytelenek aziránt érdeklődni, amit mások írtak. (…) A kis nemzetek ellentétes okokból tartózkodóak a nagy kontextus-sal szemben: mélységesen tisztelik a világkultúrát, de idegen dolognak látják, távoli, elérhetetlen mennyboltnak a fejük fölött, eszményi valóságnak, amelyhez nemzeti irodalmuknak kevés köze van. A kis nemzet azt a meggyőződést oltja írójába, hogy csakis az övé. Túlnézni a haza határain, csatlakozni a kollégákhoz a művészetek nemzetek fölötti tartományában – ezt elbizakodottságnak tartják, honfitársaik lenézésének. És minthogy a kis nemzetek gyakran kerülnek olyan helyzetbe, amikor kockán forog a túlélésük, ezt a magatartást nem nehéz erkölcsileg indokolt álláspontnak feltüntetni." (Milan Kundera: A függöny. Réz Pál fordítása. Európa, Bp. 2005. 45.)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.