Üvegház
"Majd holnap élek." "Pedig emlékszem, élő ember voltam." Az ilyen mondatokért szerettem meg az Üvegházat, Nagy Gabriella könyvét.
Mert kétféle jó könyv (zene, bármi) van. Az egyik jó, és mégsem érinti meg az embert, nem sikolt fel, hogy éppen ott értek hozzá, ahol a legjobban sajog. Szándékosan nem ragozom a jót, a magyarban minden pótlás csak gyengítené. Ilyen jó számomra Flaubert vagy Alain-Fournier vagy Tolsztoj vagy Petőfi. A másik jó beléd hatol, felkavar, magáévá tesz, kérdezed, honnan tudja mindezt, miért nem mindig ő. Shakespeare, Dosztojevszkij, József Attila, Simenon, Emily Brontë.
Ilyen jó volt nekem az Üvegház. A fedőlapon egy kislány, elgondolkodva néz a távolba. A hátlapon egy bélyegképen egy nő (tudom: ő a szerző), belülre figyel, a sebre.
Egy nő története. Egy nőé, aki egy bonyolult családban nőtt fel, aki megszenvedte ezt a bonyolultságot, mégis szerette azt a nőt, aki az anyja volt, és azt a férfit, aki az apja.
Talán ez is teszi sajátossá. Ivás, veszekedés, elégedetlenség szinte folyton, és mégis a törődés, az az érzés, hogy aki a tied, veled van.
Azért is szerettem, mert kivárta. Az Idegen tíz éve jelent meg. Nem sietett, nem nyüzsgött, holott végig ott volt az irodalom, vagyis a hiúság közepén. Valami olyan folyamat lehetett, mint amit a könyv utolsó bekezdése ír le: "Karácsonykor majd feldíszítem a lakást, megfőzök, gyertyák égnek, friss fenyőillat van, fahéj, narancs. A vacsora után két kristálypoharat veszek elő, és töltök. Koccintok, megiszom a borainkat. Nézem a fenyőt. Hallom a tüdőmből ki-be áramló levegőt, és ahogy egyszer csak elindul nagyon mélyről, amire várok. A szó, ami azt jelenti, élj."
Ez a nagyon mélyről, ez kellett nekem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.