Gágog az állomás
Váradról utazom haza, illetve hát zötyögök egy olyan vonaton, melynek állaga és zsúfoltsága régi szép gyerekkoromat idézi, azaz az 1990 előtti esztendőket. Koszos, büdös, nyúlós, Temesvár és Iași között közlekedik.
Ráadásul fáradt vagyok, éjjel kettőkor érkeztem Pestről Váradra, semmi kedvem a kedvességhez, holott a szemközt ülő hölgy éppen azt ecseteli, a férje (tán "az ura" lenne a jobb fordítás, ahogy elnézem őket) erős kávét iszik. Máskor talán lázba hozna ez a váratlan információ, most azonban csüggedten bólogatok, máshoz kell hát fordulnia.
Felkavart a fáradtság, aludni nem tudok, számolgatom az állomásokat. Sonkolyoson úgy érzem, soha nem érünk oda, Csucsán már reménykedem, Hunyadtól még messze van Kolozsvár, Gorbóhoz már közel. A remény és a reménytelenség tangója.
Ez már a Kővári utca, szedelőzködöm. Kicsoszogok a folyosóra, topogok a lépcső felé.
Lent két mai kamaszliba, az egyik különösen türelmetlen: "Máj szuntyéc mulc?!", kérdezi költőien. "Orjkum nu pornésté főrő voj", szólok oda neki. Hálistennek csak megnéz, mert most nem állnék jót magamért.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.