A Cenkkel szemben
Idegenvezető — ízlelgetem a szót, de nem és nem és nem tetszik. Főleg szombat óta nem, mert akkor egy olyan emberrel találkoztam, aki inkább Ariadné lélekfonala volt, mint egy munkahelyi leírás puszta megelevenedése, egy pozíció rutinos betöltése. Akin egy pillanatig sem érződött az unalom vagy a rutinéria, akinek végig lelkesedés csillogott a szemében, lelkesedés, hogy ismét körbevihet szeretett városában és a szeretett környéken, aki mindent tudott Brassóról, de nem úgy, hogy már az sem érdekli, amit megtudhatna, hanem úgy, hogy az is érdekli, amit már tud.
Karcsú barna lány volt, fején türkizkék sapka, mozgékony barna szemei csak úgy lobogtak a magyarázat közben, mindig többes szám első személyben beszélt Brassó múltjáról, mintha minden pillanatában ott lett volna, és a "középsőt" úgy mondta, "közepső". Ha holtidő lett volna (maga a szó is értelmét vesztette, amikor őt követte az ember), verset olvasott vagy régi feljegyzéseket, képeket mutogatott. Péntek éjjel későn feküdtem, szombat reggel korán keltem, s ő ebből a morc állapotból vitt fel magával, és vitt másokat is, mindenkit, aki csak az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemmel kirándult.
A sárgán vöröslő Cenk, a szőnyegek a Fekete templomban, a prázsmári erődtemplom kamrái, és a Cenk megint, a Cenk, amelyre felnéztem, amikor már leszálltam a buszról, egy időre elbúcsúztam az EPMSZ-től, és egyedül sétálgattam a városban, én, az őszülő poéta, pedagógus és protestáns.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.