Falak a lyukon
Érdekesek lettek a magány lehetőségei, mióta virtuálisan élünk. Vagy az érzékenységéi.
Január 11-én írtam egy rigmust Ágotáról. Akkor már a névnapijaimat is írtam, megtehettem volna hát, hogy egyenesen, "nemijlocit", ahogy a román mondja, a FB-ra tegyem ki. Ott is kezdtem el az írást, de aztán annyira meg szerettem volna óvni, körül szerettem volna keríteni ezt a fájdalmat, hogy a lyányom nő és nő és nő, és már semmit nem tehetek ez ellen, hogy éreztem, muszáj vagyok a blogomba áttennem.
De mit értem ezzel? Hiszen mint mindegyik blogbejegyzésemet, ezt is rögtön kitettem a FB-ra, ugyanoda került hát, ahonnan levettem. És mi az, hogy levettem? Semmilyen gát nincs aközött, aki rá akar klikkelni, és a bejegyzés között.
Láttam egyszer egy Chaplin-filmet, amelyikben a katona bemegy a szétbombázott házba, és lehúzza az ablakokat. Semmi értelme a gesztusának, hiszen körös-körül lyukak a falon — már inkább falak vannak a lyukon. Akkor csak nevettem ezen; ma már belátom, milyen szomorú igazság is rejtőzik benne. Az ember akkor is ragaszkodik az intimitásához, ha voltaképpen alig van már mihez ragaszkodnia.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.