Octavian Goga: Könyörgés

Zavaros szemmel bujdokolva,

Testemet az út szétcibálta,

Istenem, tehetetlen hullok

Vakító fényed sugarába.

Előttem szakadékok nyílnak,

Ködbe bújik a láthatár.

Én térden feléd kutatok:

Atyám, lelkem már vágyva vár!

Keblemet kísértések dúlják,

Érzem, ahogy tépik a szívem,

A forrás vizét felzavarják,

Amelyből eddig ittam-hittem.

Szakíts ki abból a világból,

És bölcs tanácsod is segítsen,

Sokan maradtak el mitőlünk —

Ki segítsen, ha nem az Isten?

Fejthessem meg a titkait

S törvényeit az embereknek,

Karomba oltsad erejét

Gyűlöletnek és szeretetnek.

Add nekem a dalt és a fényt,

Mellyel a szeretők szeretnek,

Add a nyári nap sugarát

Gyönge és megfáradt szememnek.

Űzd el az én bűneimet,

Hallgassanak végre örökre,

Taníts meg sírni másokért,

Szívemet a részvét elöntse.

Ne saját célomat sirassam,

Azt a rút végzet idomítja:

Egy világ gondja, ó, Atyám,

legyen, mi szívemet hasítja.

Legyen enyém a keserűség,

Mit annyi század vágya érez,

A szélfúvást, mi keblemben dúl,

Mindig csak tápláld, sose fékezd.

Régóta nyög sok megalázott,

Hátukat a nyomor tapossa...

Hideglelős fájdalmukat

Hagyd a szívem, hogy eldobogja.

Keblembe vihart vess, Atyám,

Érezzem, hogy gyötri a medrét,

Ahogy a kínzó keserűség

Mindegyik húron keserednék;

És ahogy villámló egén

Kék lángoknak zománca villog,

És rézkürt-hangján felrikolt:

Szenvedésünk zsoltára csillog.

Rugăciune

Rătăcitor, cu ochii tulburi, 
Cu trupul istovit de cale, 
Eu cad neputincios, stăpâne, 
În faţa strălucirii tale.
În drum mi se desfac prăpăstii, 
Şi-n negură se-mbracă zarea, 
Eu în genunchi spre tine caut:
Părinte, -orânduie-mi cărarea!

În pieptul zbuciumat de doruri
Eu simt ispitele cum sapă, 
Cum vor să-mi tulbure izvorul
Din care sufletul s-adapă.
Din valul lumii lor mă smulge
Şi cu povaţa ta-nţeleaptă, 
În veci spre cei rămaşi în urmă, 
Tu, Doamne, văzul meu îndreaptă.

Dezleagă minţii mele taina
Şi legea farmecelor firii, 
Sădeşte-n braţul meu de-a pururi
Tăria urii şi-a iubirii.
Dă-mi cântecul şi dă-mi lumina
Şi zvonul firii-ndrăgostite, 
Dă-i raza soarelui de vară
Pleoapei mele ostenite.

Alungă patimile mele, 
Pe veci strigarea lor o frânge, 
Şi de durerea altor inimi
Învaţă-mă pe mine-a plânge.
Nu rostul meu, de-a pururi pradă
Ursitei maştere şi rele, 
Ci jalea unei lumi, părinte, 
Să plângă-n lacrimile mele.

Dă-mi tot amarul, toată truda
Atâtor doruri fără leacuri, 
Dă-mi viforul în care urlă
Şi gem robiile de veacuri.
De mult gem umiliţii-n umbră, 
Cu umeri gârbovi de povară...
Durerea lor înfricoşată
În inimă tu mi-o coboară.

În suflet seamănă-mi furtună, 
Să-l simt în matca-i cum se zbate, 
Cum tot amarul se revarsă
Pe strunele înfiorate;
Şi cum sub bolta lui aprinsă, 
În smalţ de fulgere albastre, 
Încheagă-şi glasul de aramă:
Cântarea pătimirii noastre. 

2014.05.18 | Címkék: Octavian Goga román költészet | Szólj hozzá!