Feszültség zöld Trabanton. A kolozsvári Bajazzókról.
A Bajazzók a világ legfeszültebb operája olyanokkal együtt, mint a Rigoletto, a Macbeth, a Parasztbecsület és A köpeny. Érdekes, hogy leginkább olaszok tudták ezt a feszültséget, a kíméletlen vésésnek ezt a rettentő viharát. Ahogy a nyitány első taktusai, azok az erős vonósok felcsendülnek, rögtön tudjuk, itt baj lesz, nem is akármilyen.
Nem tudom eléggé becsülni Szabó Emesének azt a döntését, hogy nem modernkedik. Az akrobaták zöld Trabanton jönnek be, Canio pedig fényképez — nagyjából ennyi, ami mai (vagy a Trabant esetében a maiság elavultsága), és ez jó is, elég is, főleg azért, mert Canio a nézőket fényképezi le: benne vagyunk, bár szeretnénk, ha nem lennénk. A feszültség, a szerelem és a féltékenység egyértelműségének feszültsége nagyon el tud veszni, ha a frivolitás belopja magát az előadásba.
Persze Leoncavallo is segít. Más operákban többet énekelnek, miután meghalnak — mondja Márta, és tényleg: mennyit énekel Gilda, ha már Verdit is emlegettem! De hát ez a társaság, ez a fantasztikus hármas, a Mascagni—Leoncavallo—Puccini csatársor éppen azon igyekezett, hogy az opera a "valóságot" ábrázolja, és szerintük ez a valóság.
A valóság persze változik, hiszen látásmód kérdése, az azonban biztos, hogy a Bajazzók magával sodorja az embert, és gondolom, az énekest is. László Boldizsár már a Traviatában olyannak tűnt, aki a szenvedélyt tudja eljátszani a legjobban, s akkor is azon aggódtam, elviszi egy agyvérzés, ami ott nem mindig volt jó, itt viszont nagyon is megfelel Canio személyiségének. Kérdés ellenben, bár ez nyilván a rendezőtől függ, hogy egy ilyen ember olyan teátrálisan tartja-e a kést a szerelmes féltékenység csodálatos áriája után, még ha arról énekel is, hogy meg kell játszania magát.
Ha már a rendezőnél tartunk, azt sem értem, miért kell a Prológust éneklő Fülöp Mártonnak, aki aztán Nedda szerelme, Silvio lesz, ott őgyelegni frakkban, tehát még úgy, ahogy a bevezetőt énekelte? És éppen neki, aki kevéssé tud változékony lenni? Azt már meg sem említem, hogy a Si puòt nagy baritonok szokták énekelni; ez talán a rögzültségeim tiltakozása.
Annál gyúrhatóbb anyagból van Sándor Árpád. Mindent megmutat: a bambát, a kegyetlent, az aljast, az altesti tréfák nagymesterét. És milyen kiválóan elénekeli Arlechino áriáját Ștefan Korch!
Egyed Apollónia kiváló Nedda. Bevallom, megijedtem, amikor trillázni kezdett a madarakkal, mesterkéltnek éreztem az örömét — később azonban nagyon szép pillanatokat teremtett, megmutatta a nő sebezhetőséget, boldogságvágyát, törékenységét, bátor rémületét, rémült bátorságát, be tudott lépni a commedia dell'arte stílusba, hogy aztán kilépjen belőle. Egy nagy primadonna és színésznő ígéretét láttam benne.
Leoncavallonak, mint Mascagni-nak, ez az egyetlen világsiker jutott osztályrészül. Ha olasz lennék, talán ismerném a többi operáját is. De nem vagyok olasz, és valamiképpen szerencsémnek tartom ezt. Mindazt a feszültséget, amit más művekbe öntött volna, ebbe az egybe, az iszonyúan gyönyörű Bajazzókba zúdította.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.