A jóképű nyállat
Én parázson kergetném, megvesszőztetném, lefejelném... Ilyenek és még ilyenebbek jutottak eszembe, amikor Cristiano Ronaldo letépte a mezét, kifeszítette a mellizmait, és úgy ordított a képernyőbe.
Ilyenkor teljesen egyetértek Kunderával, aki egy ótestamentomi próféta elkeseredett szenvedélyével gyűlöli a filmet (Fellini óta megszűnt művészet lenni, süvíti), és ezt az egész tévémoslékot.
A Real győzött, és bármilyen csábító is lenne, a fociban nincs értelme arról beszélni, ki érdemelte meg és ki nem. A meccset nem a bíró döntötte el, s ezentúl minden kommentár fölösleges.
De hogy nincs értelme, és hogy nem ő döntötte el, az nem azt jelenti, hogy a vereség ne lenne fájdalmas, és a szerencsétlen Atletico ne sirathatná agyon a majdnem biztos győzelmet. Miután küzdesz és küzdesz, miután nyerésre állsz a világhírűek ellen, miután minden helyzetet meghiúsítottál valamiképpen, miután sem tehetségtelen, sem fantáziátlan nem vagy — nos, ez után jön egy posztmodern majom, és a pofádba üvölt.
Ronaldo tehetséges? Kétségtelenül. Gyors? Nagyon. Sok mindent tud a labdával? Nagyon sokat. Szeretjük megmutatni, hogy tudunk? Erre már válaszolni sem kell. De nagyon kellemetlen, ha ezt ennyire meg szeretnénk mutatni, ennyire önző, sportszerűtlen, mondjuk ki: bunkó módon. Mert lehet sírni, nevetni, örülni a képernyő előtt is, a mutatás túljátszott és ezért ízléstelen vágya azonban közönségessé és embertelenné tesz minden gesztust és érzelmet.
A Real eddig sem tartozott a kedvenceim közé, de hogy most hová tartozik, azt le sem írom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.